Marcus Aurelius utolsó könyve
„Aki a halálról beszél, lehet, hogy mind valótlanságot állít, lehet, hogy mind igazat mond. A halál dolgában mindenki illetékes, mert mindnyájan előtte vagyunk a halálnak, de a meghalás dolgában senki sem illetékes, mivel aki szól, még mind innen van az életnek ezen a nagy választószakadékán.
Aki a halálról beszél, mind magának szól. Dehogy másnak, saját magának akarja megfogalmazni…, amit maga se tud. A bizonytalant akarja átfesteni bizonyosságra. A halál a legfőbb magányosság. Amíg távol vagyunk tőle, föl-fölidézzük, keressük közelségét, hogy majd a szemébe nézhessünk. Ahogy a gyermek mesél, miként futott föl az égig érő hegyre, mint vett lendületet, hogy meghódítsa. Aztán visszafuttában, táncolva jött le róla. Csak hát a halálra nem tehetünk próbautat, nincs kalandos fölugrálás rá, se táncos visszafutás róla.
Maga vág neki mindenki a halálnak, hiába halsz katonaként, papként, beteg emberként sokad magaddal, hiába résztvevő szemek-kezek között folyik le a nagy művelet, ők csak az ajtóig kísérnek, az élet ajtaján, a halálon magadnak kell belépned, egyedül, ők, társaid-követőid visszafordulnak. Visszafordulnak megkönnyebbülten, elsiratnak megszomorultan, élik a maguk életét tovább, gazdagodva egy életre szóló kalanddal, hogy a halál tornácán jártak. Az ilyesfajta szent borzalma az életkapu megnyílásának persze fölkészíti az embert valamelyest a halálra, de még inkább tudatossá teszi, hogy élni jó, hogy élni érdemes, és hogy amíg élhet az ember, életét tegye változatossá és gazdaggá.
A halálnak megvan a maga értéke, amelyről nem tudja senki, hogy mekkora érték. Ezért hol lebecsüljük, hol mindenek fölé helyezzük. Félünk tőle, hogy nem tudjuk megfizetni, félünk, hogy fölöslegesen félünk tőle. Azt sem tudjuk, mi kapunk-e a halál által valami újat és örökkön valót, vagy éppen minket fosztanak meg a halál vámszedői valamely értékünktől, hogy cserébe keresztülmehessünk a szakadék fölött az egyszemélyes, keskeny hídon, amely az életből kivezet.
Ilyen képekhez, ilyen életből ismert helyzetekhez kötjük elképzeléseinket a halálról: híd, pénz, oda- és visszaút, hegyre föl- és letáncolás. Ahogy az élet ismeretlen helyszíneit, eseményeit fantáziánk készíti elő számunkra, a halált ugyanaz a fantázia vázolja föl, tölti meg ilyen-olyan tartalommal és hurcolja utánunk. A fantázia nélkül való embernek a halála is fantázia nélkül való lesz, amiként az élete is olyan. Aki gazdag képzeletben él, lehet, hogy vad színek és formák között végzi az életét, de lehet, hogy mindez csak álságos kitalálás.
Válaszd ki, még életedben, halálod körülményeit, ahogy magad szeretnéd befejezni az életet és kilépni belőle. És élj úgy, hogy közel kerülj ehhez az állapothoz, ezekhez a körülményekhez. Így talán vállalhatóbb, elviselhetőbb lesz számodra a halál, hasonlítani fog ahhoz, amit elképzeltél magadnak.
A halál bizonyosan nem nehéz dolog, ha nehézségen szellemi vagy testi erőfeszítést gondolsz. Mindenki odajut, mindenki átesik rajta, többnyire semmit sem kell tenned, hogy keresztüljuss e várt-rettegett hídon-kapun, a halál elvégzi helyetted, amit végeznie kell. A gyáva, az ostoba, a gyenge ember ugyanúgy meghal, mint a bölcs, a bátor, az erős. Talán félelmével, gyengeségével és ostobaságával kelt riadalmat a körülötte álló élőkben, de ezek a tulajdonságok az élő sajátságai, ezekkel élt ugyan életében, de ezek függetlenek a haláltól.
A halál része az életnek, nem vezetője. Nem a halálért élünk, nem a halálért halunk. El ne feledjük, amiként életünk más részét is lássuk harmóniában, tudjunk jelenlétéről, a lehetőségről, hogy most vagy máskor szembe kell néznünk vele. Ilyen a halál is. Nem több, nem más. Ne hagyd, hogy életedben a halálod nagyobb szerepet kapjon, mint amit megérdemel. Az öröm, a hivatás, a világ kerekségének tudata, a harmonikus kapcsolat az élők világával, a becsület és mindaz, ami e fogalmak köré épült, éppen olyan fontos része az életednek, mint a halál. A halál helyét az teszi sajátossá, hogy a halál mindezt maga elé engedi, ő a végső helyet tartja meg magának.
Ostoba ember az – én úgy érzem, ostoba! –, aki egy pillanat alatt akar végezni a halállal. A halál végez te veled, és nem te a halállal. Könnyű volna így kibújni az élet terhe (ha van) és felelőssége (van!) alól. Átugrasz a halálon, mint a cirkuszi vad a tüzes karikán, és kész? Rendezd el dolgaidat, vagy még inkább: tartsd rendben életed dolgait, végezd, amit végezned kell, s ha közeledni véled halálodat, készíts számvetést magadban életedről, legyen készen a tartozik és a követel.
Járd a világot, tapasztald meg végtelenségét vagy éppen véges voltát, mennél többet látsz az életből, a halálnak, az elmúlásnak is annál több formáját fogod megismerni. Mindenki másképpen hal ki az élők közül, és mindenki halálát a hátramaradtak másként őrzik meg, és adják tovább. Minden idegen halálban a túlélők egy kicsit magukat is ott látják, s bánatukkal némelykor csak nehezen palástolják az örömet, hogy ezt a halált ők túlélték, s így haladékot kaptak, ha csak rövid időre is.
Nem folytatom, mert megunod, már pedig a halállal, amelyet nem ismerünk, csak egyetlen dolog van, amit nem tehetünk: hogy megunjuk. Nem! Tiszteljük meg a halált, tiszteljük meg magunkat azzal, hogy komolyan vesszük a halált, a saját halálunkat. De mivel minden halál személyre szabottan valaki halála, vegyük hát komolyan minden ember halálát, mint a magunkét!
Még egyetlen szót a halálról, a magaméról…! Barátaim, Dithyrambosz, vagy a szabad római polgárok bármelyike, szórjátok hamvaimat a Danubius folyóba, itt, szemben a Granua torkolatával. Amikor a nap delelőn áll, akkor tegyétek. A folyó elvégzi a többit, elkeveri földi létem emlékét a birodalom vizeivel és a legyőzhetetlen, örök napsugárral.”
Egyetlen főhajtással írtam mindezt, egy törlést nem tettem a papirusztekercsen, s mire végeztem írnivalómmal, mintha könnyebb lett volna a szívem, legalábbis rendet éreztem magam körül. Amint azonban fölemeltem a fejemet, iszonyú szorongás vett erőt rajtam: hajnalodott már az új, téli nap, és Dithyrambosz még mindig nem volt a házban. Tiszta tógát öltöttem magamra, kardot kötöttem és indultam az őrparancsnokhoz.
Az őrparancsnok mintha várt volna már, asztalánál ült a hajnali órán, a vasfonatú vesszőkosárban tűz pattogott, ő maga pedig az ablakon át figyelte közeledésemet.
– Nem érkezett haza Dithyrambosz. Tegnap reggel ment el Albiolával. Nagyon aggódom értük! – szóltam, egyetlen lélegzettel elmondva aggályaimat.
– A szolgáért vagy a lóért aggódik olyan nagyon, uram? – szemtelen vigyorgását alig bírta palástolni. Mint aki sokáig forgatta szájában a mondatot, mielőtt kimondta.
– Ketten mentek, kettőjükért aggódom. Ha az egyiket baj éri, baj az a másiknak is.
– Ej, milyen baj érheti az ön szolgáját, az ön lovát?
– Félek, komoly baj, Dithyrambosz nem maradt el még soha így, hogy másnapig…
– Tudja, hová ment a szolgája? Vagy legalább, hogy mit mondott önnek?
– Aquincumba ment, Szaturnáliára vásárolni. És, kérem, ne nevezze szolgámnak. Visszavonultságom társa, ha tetszik: a császár hajdani írnoka Dithyrambosz.
– Ezt az álnevet nem ismerem. És lehet, hogy hajdan a császár írnoka volt, de most inkább lótolvajra hasonlít. Nem gondolja, uram?
– Dithyramboszban föltétlenül megbízom, aggódom érte. Kérem, tudakolja meg, mi lett vele, járt-e Aquincumban, ott van-e még? És kérem, beszéljen róla tisztelettel!
– Amíg ön álneveket, bizonytalan helyszíneket, elveszett lovakat emleget, én csak lótolvajokban tudok gondolkozni. Én itt a rendre felügyelek, uram. Akar följelentést tenni az ellen az ember ellen? – olyan hivatalos képet vágott, hogy már szinte elhitte, amit mond. Aztán, hogy hallgattam – nem volt könnyű! –, kiesett a szerepéből: – Sokat nem kaphat azért a hitvány kancáért. Megnézte azt valaha is jól, uram?
– Hét éve a lovam Albiola, tizenegy ütközetben hordott a hátán, volt császár, tudja, parancsnok, aki a lovából konzult csinált.
Az őrparancsnok nem értette, mit beszélek, de nem is törődött vele: – A lova úgyse fog előkerülni többet, a tolvajok nem hagynak maguk után bűnjelet, de meg nem is kockáztatják a bőrüket egy ilyen… lóért. – Gebéért akarta mondani, de visszanyelte szavait, belémártottam volna a kardomat. – A maga lova volt, az az ember meg ellopta, nyilvánvaló a dolog. Maga mégsem jelenti föl, uram. Mi hát a panasza? – olyan arcátlan volt a szavaim kiforgatása, amit már alig viselhettem el. Egy határszéli garnizon parancsnoka aligha szólhat így azzal, aki tavaly még a császára volt, akinek az arcképét még a tógája zsebében hordja, a pénzén. Hacsak nem biztatták föl, éppen erre az arcátlanságra. – Az a tolvajnevű máltai valahol úgyis fönnakad, megkapja, ami jár neki. Ugyebár ezt akarja, uram? – kiszakadt belőle valami sunyi kuncogás. Tőlem egy kicsit – nagyon kicsit – mintha tartott volna, a távollévő Dithyrambosz rovására szabadon eresztette a gyűlöletét.
– Azt akarom, hogy azonnal keresse meg az írnokomat és a lovamat, eltűntek egy napja és aggódom értük.
– Miért nem a saját lovát vitte el a „hűséges írnok”, miért az ön nagy értékű, egykori császári lovát? – kérdezte farkasmosollyal a parancsnok.
– Az ön utasítására nem kaphatta meg a saját lovát, hanem az enyémet. Az első ló Albiola, mondták.
– Ugyan, uram, ön szóbeszédre hivatkozik. Ma már nem olyan idők járnak… – elharapta a szót, talán megrettent, amint rám nézett, mindenesetre fölállt végre az asztal mellől. Kettőt lépett a kis helyiségben, még hátat is fordított egy pillanatra, aztán mintha a csizmájának mondta volna a választ: – Amit tudok, megteszek. Mint eddig is. De ne számítson rá, hogy látja bármelyiket is többet. Az az ember most már a miénk, semmi esélye! – ennél a szónál rám emelte sóvárgó szemét. – Értesítem, ha lesz értesíteni valóm.
Császárt még nem utasítottak ki őrprefektus irodájából úgy, mint téged, Marcus Aurelius! De szabad római polgárt sem, igen, ma már nem olyan idők járnak… Az épület körül mind ott lődörögtek a helyőrség katonái. Ki a lovát vezette kötőféken, ki magát csutakolta egy maroknyi jeges vízzel. De mind felém lesett. Várták jöttömet ők is, amint a parancsnok is, talán ezzel a lődörgéssel is parancsot teljesítettek. Látszott: valamennyien többet tudnak, mint én.
Hol van Dithyrambosz és hol Albiola? Élnek-e még, látom-e még őket valaha? Én bizonytalanságban vergődöm itt a parancsnoksági épület és a part között, ők a helyőrség udvarán pontosan tudnak mindent. Az őrparancsnok megállt az épület ajtajában, lábát szétvetette, karját összefonta a háta mögött, időközben kardját a derekára szíjazta. Ő volt itt a két lábon járó hatalom, semmi kétség. Még egyszer hozzá léptem:
– Lovat kérek. Majd magam megyek utánuk.
– Az ön lovát ellopták, uram.
– Akkor azt a másikat, amit Dithyrambosztól megtagadtak.
– Hogy most azt is…?
A katonák mind körénk gyűltek, csizmájuk alatt cuppogott a sár. Megfordultam és szó nélkül a dereglyéhez indultam. A szigeten, a kecskeól mellett ott sorakoztak a tanyaháziak.
Mozdulatlan maradt mindenki, amíg áteveztem a szigetre, amíg föllépkedtem a part töltésére, csak utána folytatták a megtorpant mozdulatot.
Üvöltő csönd fogadott a házban, hideg és némaság. Az a némaság, amikor kihalnak egy házból a hangok. Amikor rádöbbenünk, nincs, aki megszólaljon többet egy házban, nincs, akihez forduljunk egy szóért, egy szemvillanásért. Magam maradtam. Senki nem bántott, csak a gyökereimet vágták el. Dithyrambosz már bizonyosan nem él, helyettem ölték meg, hogy értsek belőle. Hogy a sorsomat lássam a sorsában. Dehogy harcban, dehogy hadjáratban – útban a város felé martalócokkal ölették meg. Akik követték, akik körülvették, ahogy a parancs szólt. Albiolát összekaszabolták, a lovat, amelyet tizenegy ütközetben hiába támadtak britek, germánok, pártusok. A legbátrabb és legkezesebb lovat, szó szerint harcostársamat és prüszkölő barátomat mészáros kezére adták.
Most én következem. Nem tudom, mi lesz a sorsom, nem akarok gyilkosok fejével gondolkozni. A sajátommal is nehéz. Nem hívom meg házamba a halált, bár tudom, hogy társként már régen magammal hordom.
Mire volt jó ez az esztendő, ha most magam kardjában végzem? Nem tudtam-e, minek fordítok hátat, amikor odavetettem az elrontott birodalmat elrontóinak? Nem tudtam-e, nem lesz helyem Commodus és cimborái között, csak a birodalom határvidékén? Nem tudtam-e, hátországi suhancok és ripők parancsnokok foglalják el nagy gyorsan a szaporodó birodalmi sine cura helyeket? Dohogás, bosszúság? Ugyan! Kíváncsi voltál, Marcus, miként megy végbe egy birodalom fölbomlása. Vagy legalább a fölbomlás kezdete. Egy olyan birodalomé, amelyért évszázadokon át sokat tettek, hogy fölépítsék, aztán néhány száz évet arra fordítottak jeles elődök, hogy a fölbomlást megakadályozzák. A rombolás, az mindig gyorsabb folyamat, mint a fölépítés, vagy mint a megóvás. Hát most ülj le a rönkfára és számold ki, mennyi ideje van még hátra a birodalomnak. Iparkodj a számolással, Marcus Aurelius, nincs sok időd. Sorsod bevégzője, bárki is legyen, már bizonyosan úton van feléd. Már közelebb jár a Pelsonál, közelebb Aquincumnál is. Neked már csak a méltó befejezés maradt, de az még megmaradt. Nem kevés az, ők azonban minderről mit se tudnak. Azért arra ne számíts, hogy úrnádat majd a Danubiusba hajítja Dithyrambosz! Sose fogja megtudni, hogy várják idehaza: egy császár meg egy bánatos cserép szatírszobor. A följegyzés pedig, hogy élni jöttél ide, és mégis itt haltál – sose készül el!
Fölpillantottam, aztán magam körül, halkan hullott a hó és fehér szőnyeggel kínált, a folyó egykedvűen benyelt havat és hajót, múltat és jövőt.
*
Megjelent: A szigetember. Három kisregény. Bp. 2009, Hungarovox k.
Hozzászólások