(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

38.

Farkas László, az Új Írás főszerkesztője helyt adott a Megkopott remények című novellámnak. Még szép, elég jól sikerült írásom, hanem hogy a következő opusom milyen kritikát kapott a Cinka Panna leveleire, az nem kifejezés. A nemjóját, csak nem hagyom szó nélkül:

Kedves Farkas László! Attól tartok, búcsúznunk kell, tisztelt fiatal barátom. Hogy nem egyezik az ízlésünk, már rég megállapítottam, ezt a levelet is csak véletlenül küldtem önnek. És, be kell vallanom, szépen elcsodálkoztatott, hogy egy szerkesztő, kritikus így beszéljen egy műalkotásról. Hogy valami nem tetszik, oké, van ilyen, de attól még nem lehet rossz, hacsak tényleg nagyon borzalmas a szóban forgó szösszenet. De hát ez van, rég bevált magatartás, hogy ami nekünk nem tetszik, azt egyúttal rossznak is tartunk, hogy úgy mondjam, kritikán alulinak. Nem folytatom, mert olyan laikus stílusban jellemezte eddig is a Cinka Hannát, hogy valamikor jó pár évtizeddel ezelőtt már zöldfülű bölcsészhallgató koromban is kinevették volna önt a mi szemináriumainkon. Sajnálom, még inkább nem értem, hogy került ön idáig. Vagy az én eszem ment el valahova sétálni? PNP

Nem kell nagy képzelet ahhoz, hogy kitalálják, miszerint ez a Szerkesztő úr sem fog ebben az életben velem szóba állni. És én még mindig, utolsó éveimben is vagdalkozom, vagdalkozom ahelyett, hogy befognám a számat, és hallgatnék, mint az a bizonyos sz… a fűben. Mert ki vagyok én, kérem tisztelettel: professzor emeritus, mint a fiam, hírneves tudós, író, politikus? Igen, egy nímand, akinek még annyi megbecsültsége sincs, hogy kiharcoljon magának némi pozitív diszkriminációt, illetve protekciót, ahogy nálunk, Erdélyben szokták volt régen mondani. Protekciót? Igazság szerint nem is lenne az, egyszerűen jár nekem, elmagyarázzam, mi okból? – kopogok be a dirihez, és engedély nélkül leülök. De hát tegyek, ha fibrózis nevű betegségemnek köszönhetően alig állok már a lábamon. Várjam meg, míg hellyel kínál? Ő? Mindjárt halálra röhögöm magamat. Miután a fibrózis hasnyálmirigy jellegű nyavalya, érinti az emésztési rendszert is, vagyis fogyok, mint a telihold. Ezt is próbáltam elhitetni a fiatalemberrel, más szóval adjanak nekem ezentúl meleg ételt, mert a hideg teák, levesek nem tesznek jót a gyomromnak. Elég nehezen fogta fel, folyton és makacsul az otthoni rendszabályokra hivatkozott.

– Jaj, uram ne jöjjön már folyton ezekkel! Végül is mi vagyunk a szabályzatért, vagy a szabályzat van miértünk? Magának, úgy látom, nem az a célja, hogy minél könnyebbé, hanem hogy a jó munka ürügyén inkább nehezebbé tegye a beteg öregemberek életét. Felvilágosítsam, ezt mi, erdélyiek minek nevezzük? Diktatúrának. Maga már egyszer bebizonyította, hogy nem mentes a nacionalizmustól sem. Emlékezzék csak vissza a Marosvásárhelyről menekült Károly bácsira, akit szépen eltanácsolt a román nyelv gyakorlásától. Arra persze nem gondolt, hogy mit szól ehhez egy romántanár. Na, ezt azért kikérem magamnak, és nem győzők eléggé csodálkozni, hogy fiatalember létére, aki tulajdonképp bele sem szagolt Kádár diktatúrájába, ilyen hűen utánozza a volt rendszer kiskirályait – vágtam ki merészen.

– Szóval diktátornak tart? – sápadozott a többnyire mosolygós arcú, a volt Ion Iliescu román köztársasági elnökhöz meg a jelenlegi budapesti főpolgármesterhez hasonló intézményi vezető. Milyen érdekes egybeesés: Márki-Zay Péter pedig az ifjú Ceauşescu alteregójának tűnik.

– Pontosan. Nem szólnék semmit, ha a szabályait több megértéssel, differenciáltabban alkalmazná, mert minden gondozott más és más, és azzal öljük meg benne az embert leghamarabb, ha spanyolcsizmába kényszerítjük.

– Oké, diktátor vagyok. És a rendszer, Orbán Viktor miniszterelnök úr is? – csapott rám kajánul; nyilván azt hitte, most megfogott, gyorsan takarodót fújok, és elkullogok az akolba.

– Természetesen nem azok.

– Hm, nincs ebben egy kis ellentmondás, Pali bácsi – véletlenül sem nevezve egyszer sem tanár úrnak. – Diktátornak nevez, mégis így mer velem beszélni?

– Most már igen, miután odafönt sincs diktatúra, és ez nagy különbség, bár, igaza van, azért némi retorziótól így is tarthatok, méghozzá a maga részéről – idelent.

A diri arca megrándult.

– Téved, tőlem senkinek sem kell félnie. Végezze el a dolgát, alkalmazkodjék, és semmi bajunk magával.

– Alkalmazkodás, már megint ez a csúf szó. Persze Darwin alkalmazkodás törvénye.

– Az, mégis mi kifogása van ellene? Maga el tud képzelni egy céget, kórházat, bármit szabályok nélkül működni?

– Hogy mit kifogásolok az alkalmazkodásban? Az erőszakot, uram, az erőszakot, amiről megint csak Ceauşescu diktatúrája jut eszembe. Nem volna elegánsabb, mi több, keresztényibb, ha helyette inkább a szeretetre esküdnénk? Hiszen Maga Jézus Krisztus is csak a szívével és nem tűzzel-vassal tudta meghódítani a világot.

A főnökkel való vitámat rövidesen újabb konzultáció követte. Ezúttal Kara Éva doktornő türelmét és tudását tettem próbára. Sajnos muszáj volt, tudják, a szellemek miatt, akik addig-addig fricskázták a fülemet, amíg elbődült bennem a jóindulat, és elhatároztam, mindent el­mesélek a szöszinek. Eddig még csak Gyuszit képesztettem el azzal, kikkel vitatkozom én éjjelente, de milyen tanácsot tudna adni ő olyan kérdésben, melyben néha egy egyszerű háziorvos tudása sem mindig elegendő.

– Tessék, foglaljon helyet, Pali bácsi!

– Köszönöm. Következő a problémám. Doktornő, engem folyton macerálnak ebben az ott­honban – tértem szokásom szerint egyből a tárgyra.

– Mit csinálnak?

– Macerálnak.

– Kicsodák?

– Máris mondom, de előbb szeretném, ha a dolog köztünk maradna. Másodszor ígérje meg, amennyiben mégis kiszivárogna valami, és netalán tán eltávolítanának emiatt az otthonból, ön mint orvos tiltakozik ez ellen. Megígéri?

– Megígérem.

Nyögve, nagyokat köhintve, de valahogy csak kiböktem, mi az én nagy bajom.

– Érdekes – csillant meg Kara doktornő szemében a kíváncsiság. – Maga hisz a szellemekben, Pali bácsi?

– Nem én, bár ki tudja, ettől függetlenül még létezhetnek, amit azonban én sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudok. Ahhoz bizony egy kicsit többet kellett volna tanulnom, tehát maradjunk abban, hogy nem hiszek. Hanem amiről beszámoltam, az egytől egyig tény, bármilyen jelenséggel is magyarázzuk.

– Beszélgetnek is, illetve milyen módon kommunikálnak egymással?

– Mutogatással, hanggal, nagyrészt sehogy. Csak jönnek, körülnéznek, és hangtalanul eltűnnek, ki ahogy jött: ki gyalog, ki tolószékben. Már szinte promenáddá változott a szobám.

– Lebegnek?

– Nem lebegnek, szokványos módon sem tűnnek el, vagyis egy pillanat alatt, hanem lassan, fokozatosan olvadnak a semmibe.

– Bántja önt valaki?

– Még csak az kéne! Nem, nem, szerencsére egyik szellem sem agresszív.

– Az jó. Ajánlom, ne is törődjön velük, forduljon a fal felé, vagy bújjon a paplan alá!

– Így szoktam tenni eddig is. Már csak az az egy macerál, aki a fejemet pécézte ki magának. Vajon nem volna helyes beszélni mégis egy pszichiáterrel? Manapság annyi, jobbnál jobb nyugtató létezik, attól függetlenül, egy jó kis beszélgetés sosem árt – ajánlottam tétován, mert még mindig ódzkodtam pszichiáterhez fordulni.

– Az nem, csak időnk is lenne rá – sóhajtott fáradtan a doktornő, akit magamban  cara, kedves (olasz) Évának neveztem –, de addig is megteszi esetleg az enyém is – firkantott fel egy roboráló szert.

Egy hét múlva összefutottunk a folyósón.

– Na, mi a helyzet, Pali bácsi? Hat-e a nyugtatószer, amit a múltkor felírtam magának?

– Abszolút, úgyhogy itt akár meg is állhatunk, vagyis ne írjon fel több szert, ugyanígy mellőzhetjük a pszichiátert is.

– A pszichiátert igen,  a szert viszont nem, különben újra elkezd hallucinálni.

Azóta is szedem rendületlenül. Közben folytatódik a tüdőm kezelése. Már ha egyálta­lán kezelésnek lehet nevezni, hogy hetekig csak fekszem, fekszem, de érdemben egy doki sem foglalkozik velem. Fél évi előjegyzés után elszállítottak a szájsebészetre, két fogat is húzattam egyszerre. Műtét után bennfogtak a kórházban. Nem bántam, egy kis változatosság sosem árt, ugyebár. Négyágyas szobába kerültem három fiatalember mellé. Nagyszerű! Ezek már se nem aggok, se nem bénák, vakok, süketek. Bárcsak ilyen környezetben lakhatnék én is a Levendula Otthonban! Ekkor értettem meg néhai Galbács József patikus barátomat Nagyváradról, aki húsz évvel fiatalabb nőt vett feleségül, de azonkívül is csak a nála fiatalabb emberek társaságát kereste. Szívesen elbeszélgettem volna a srácokkal, csak hát nem volt kivel, ugyanis teljesen belefeledkeztek a mobiltelefonjaikba. Ismerős ábra, nemde? Egy óra körül járt az idő,

– Nővérke, ma nincs ebéd?

Válaszra sem méltattak.

– E-béééd!

– Kicsit lekésett, már több mint egy órája tálaltak – válaszolt végül egy hasas ápoló.

– Vagyis nincs.

Tömör, velős válasz:

– Nincs is, meg van is. Látja ott az asztalokon azt a sok maradék húslevest meg káposztás kockát? Egye meg azt, és már meg is ebédelt.

Nem hittem a fülemnek. Így még a Levendulában sem beszélnek a nővérek. De hát éhes voltam, megettem a maradékot is. Alig nyeltem le az utolsó falatot, megkezdődött a vizit is.

– Milyen a közérzete? Panasz van? Nincs? Viszontlátásra! – lépett volna tovább a vizitet vezető idősebb főorvos, ha oda nem vágom nem a dokinak, hogy azért volna egy-két kommentem a tálalással kapcsolatban.

– A tálalással.

– Azzal, kérem tisztelettel.

– Sajátságos panasz, de ezzel forduljon talán inkább a főszakácshoz – húzta össze szemöldökét a nagytudományú professzor.

Általános derültség. A fiúk az ágyon vigyorogtak, egyikük ruhástól, cipőben hevert a hófehér kórágyon. És? Izgatott ez valakit? Az éjjeli szekrénykéken az ebéd utáni mosatlan edények illatoztak. Dél óta még senki sem ért rá elpakolni. Úgy látszik, az egészségügyben nagyobb a nővérhiány, mint hírlik, kezdtem magamban összehasonlítgatni mindazt, amit az eddigi szociális-egészségügyi intézményekben tapasztaltam, és be kellett ismernem, bármilyen diktatórikus jellegű is egyben másban az én otthonom, a többinél mégis csak szimpatikusabb. Nos, kettő-egy javadra, tisztelt Vaskalapos barátom! Eszembe jutott a vásárhelyi nagyapám. Ő is hányszor, de hányszor ismételgette: ordo est anima rerum (rend a lelke min­dennek).

Egyre gyakrabban pislogtam a falra akasztott tévére. A Levendulában reggeltől estig bújták a képládát, itt rá sem hederítettek. Annál inkább mobiltelefonáltak, amíg egyszer csak fogja az egyik, magára kapja ruháit, és kiruccan a városba. Ni csak, itt ezt is megengedik? Nemsokára követte példáját a második, aztán a harmadik. Szívós legények, hogy ezeknek még műtét után is telik az erejükből. Ilyenformán tán még ezt a tévéőrületet is meg­úszom. Korán örvendtem, mert este kilenc körül aztán bekattintották a tévét is. Tíz óra. Még mindig tévéznek. Tizenegy. A tévé megy, a fiúk meg… Természetesen fújják a kását derekasan.

– Hé, öreg, oltsd le már azt a nyavalyás tévét, ha nem nézed!  Hallod? Ébredj! Hova raktad a távirányítót? – ripakodtam szobatársamra harapósan.

– Mit? Kit? Hova távozott?

– Sehova, fűrészelj csak tovább nyugodtan!

Naná, hogy fűrészelt még azután is, hogy lekapcsoltam a tévét, csak utána már nem a TV, hanem a mobilja fényében, ami nélkül nagy valószínűség szerint már aludni sem tudott a jóember.

– Hogy az a magasságos…!

Alig vártam, hogy pitymalljon, és visszakerüljek a Levendula Otthonba, ami ugyancsak nem zajlott le olyan egyszerűen. De hagyjuk, ne ragozzuk tovább! Én a magam részéről mindenesetre örülök, hogy végül nem cserélték össze a fogamat a májammal, mint legutóbb a szemcseppeket az orrcseppekkel, és a vesém, epém is, köszönik, ideiglenesen jól vannak. Már még csak egy vizsgálat maradt hátra, az EKG. Utána meglátjuk, de hogy ez a kezelés elég nehezen nevezhető kezelésnek, arról meg vagyok győződve. A főorvos csak tapogatódzik, találgat, néha felír egy-két szert, vagyis olyan nagyon nem siet fel­világosítani, könnyen megeshet, hogy magában már le is mondott rólam. Világos, mint a nap: napjaim meg vannak számlálva. Az internet, COPD szerint 1-4 év, közben csak fogyok, napról napra gyengülök. Már fogat mosni, borotválkozni sincs erőm, csak ha leülök, egyébként leesnék a lábamról. Kint pedig egyre melegebb van. Ez is gáz, fulladok tőle. Ha olykor viszont panaszkodom, vigasztalás helyett csak a vállukat vonogatják az irgalmas szívű nővérek:

– Sajnos nincs mit tenni, ez bizony a betegséggel jár, Pali bácsi.

A fulladás igen, hanem a részvétlenség, na, azt nem hinném, bármennyire is eldurvult már ez a mi világunk. Lakótársaim hallgatnak, még csak azt sem kérdezik meg, tulajdonképp mi bajom. Beleértve közvetlen ágytársam, Álomszuszékot is, jóllehet még a nővérek is rám-rám szólnak, türtőztessem magam, mert sokan zúgolódnak már miattam. Szép kis vigasz, nemdebár. Ettől a féllábútól már az is kegy, ha napjában egyszer jó reggelt kíván nekem. Nem esik jól, azért nem haragszom. Hogy is haragudhatnék olyan emberre, aki reggeltől estig mobilozik. Se lát, se hall, csak a telefonja gombjait nyomja, nyomogatja, olyan rendíthetetlen kitartással, hogy néha az éjszaka kellős közepén, becsszó, nem viccelek, kigurul a folyosóra játszani.

– Bocsánat a kérdésért, de… izé… szóval  normális ember ez a Göbecs? – érdeklődtem egyszer az egyik ápolótól.

– Hogyne, mi a baj vele?

– Á, semmi, semmi, csak úgy kérdeztem.

Az EKG eredményei: „kis” szívnagyobbodás, mész az aortán, szívkoszorúéren. Nem nagy ügy. Ezek szerint mégiscsak a tüdőm fogja eloltani a gyertyámat. Annál is inkább, mert az országban június vége felé ismét rászakadt a kánikula. Nem díjazom, de megjárja. Sajnos azóta változott a helyzet, mióta tüdőbeteg lettem, és ez a mostani forróság már nem csak egyszerű tetszés kérdése, ez már életveszély, hölgyeim és uraim. Nem mehetek a folyosóra, étkezdébe, udvarra, mert azonnal mellbe lök egy tüdőbénító légáram, és már roggyannak is össze a lábaim. Ha a légszomjamhoz aztán még hozzátesszük a szédülést, gyön­geséget, fáradtságot, valóban nem maradt más mozgás- és életterem, mint az ágyam, igen, nekem immár ez az én lélegeztetőgépem. Szerencsére az étkezdében van légkondicionálás. Csupán az üzemeltetése körülményes.

– Ugyanis egyesek a meleg, mások a hűvösebb helyiségeket szeretik. Ember legyen a talpán az, aki ilyen helyzetben is igazságot tud tenni közöttük – magyarázta el nekem türelmesen Andi nővér, amikor szóvá tettem az étkezde hűsítésének kérdését.

– Igen, de én nem kapok levegőt, és ez mégiscsak más, mint az, hogy szeretem a meleget vagy nem szeretem – ismételtem meg ki tudja, hányadszor –, más szóval én nemigen látom, miként lehetne engem, mint tüdőbeteget közös nevezőre vonni a többi mozgáskorlátozott beteggel, vagy maga szerint ugyanabba a súlycsoportba tartozunk?

Vajon megérti? – sandítottam rá kétkedően. Hát nem úgy tűnt, a szabály pedig szabály: semmi privilégium, kivétel, a többség dönt, nincs mese. Jellemző, mi mást várhattam egy nővérrobottól? Jaj, még egy perc és összeesem. Kínomban mit tehettem egyebet, szükség törvény bont alapon gyorsan lekaptam az ingemet.

– De Pali bácsi – hápogott Andi az étkezde túlsó felében –, mit művel? Ez tilos. Veszi vissza rögtön azt az inget!

– Nem veszem.

Csend. Az ellátottak közömbösen kanalazták tovább levesüket, mintha mindennap hasonló jelenetnek lehettek volna tanúi.

– Miért nem?

Megőrülök, már megint ugyanez a kérdés.

– FSZ.

– Tessék?

– Fuldoklom, szédülök.

– Értem, de maga is értsen meg, a házirend értelmében… Állj, állj, állj! – rikácsolta, amint a nadrágommal kezdtem gyanúsan matatni. – Mit akar azzal a nadrággal. Egyelőre egye meg az ebédjét, aztán majd mindent szépen sorban megbeszélünk.

Boldogan pihegtem: megmenekültem, levegőhöz jutottam!! Bántam is én akkor, minek is neveztek, hogy vágjak vissza meg ilyesmi, s csak utána jó fél órával kezdtem azon meditálni, miért titulálnak valakit cinikusnak csak azért, mert nem hajlandó megfulladni pár társadalmi konvenció kedvéért.

Másnap újabb malőr szakadt a nyakamba: az ablakkal bajlódva, elfogott a szédülés, megcsúsztam, és zsupsz, már zuhantam is a padlóra.

– Pali bácsi! – vágtatott Nagy Robi ápoló a szobámba. – Mit csinál ott a földön?

– Maga szerint?

– Mutassa a fejét! Akkorát koppant, hogy a folyosó túlsó végén is meghallottam.

– Á, semmiség. Ne törődjön vele!

– Mondja maga. Megyek, hívom a mentőket.

Be is vittek legott. Oké, ha erősködik, hadd legyen, bár meg voltam győződve, hogy semmi bajom nem történt. Jól saccoltam, egyedül a hazamenéssel akadt egy kis galiba, ugyanis a mentők éjjel csak a kórházba szállítanak beteget, haza viszont már nem. Még szép, hogy nem, miután ennek az osztálynak még kórterme sincs, így csak hozzátarto­zók segítségével lehet onnan kijutni. Én nem tartottam igényt rá, nem is értesítettem a „keresztfiamat”.

– Kérem, maga tudja – gurított elém az ápoló egy csupasz, párna és takaró nélküli bőrágyat. – Jó éjszakát, szép álmokat!

– Itt ezen a huzatos folyosón fogok aludni? – meredtem rá hitetlenkedve.

– Nem tetszik? Hívja fel a rokonát, és máris hazamehet.

– Éjjel egy órakor? Van eszemben ilyen későn zavarni valakit! Egy takarót és párnát azért elfogadnék.

Jó ápolói szokás szerint nem válaszolt, aztán később, kb. tíz perc múlva mégis hozott egyet. Párna nélkül természetesen.

– De uram, ez… ez túl rövid, tiszta gyerekméret. Nézze, kilátszik belőle a lábszáram. Úristen, hol vagyok? Magyarországon vagy valahol a Balkánon?

Erre hozott ráadásként egy ágylepedőt is, majd odaszíjazott az ágyamhoz.

– Mit… mit csinál?

– Lekötözöm, nehogy leguruljon az ágyról.

– Ne, fölösleges, hogy fordulok akkor egyik oldalamról a másikra? Márpedig én éjjel sokat forgolódom.

– Most nem fog. Itt ez a szabály, tata – hagyott faképnél. – Balkán. Micsoda gon­dolatai vannak a palinak! – morogta a fogai közt.

– Köszönöm, nagyon kedves. A villany? Volna szíves azt is lekapcsolná a kedvemért?

Egy frászt volt szíves, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, ott kellett vacognom kb. két órát pazar villanyfényben, amíg fel nem riasztottak álmomból.

– Készüljön, Pali bácsi, eljöttek magáért?

– Kik?

– Hát a hozzátartozója, mentők, mit tudom én.

– Hú, meghaltam! – pattantam ki az ágyból rémülten. – Tessék mondani, ez itt a mennyország?

– Jó a humora – nevetett egy rengő hasú nővérke.

A kocsit markos férfi vezette, de mintha nem lenne mentős, és ez a kocsi sem mentőautó, de akkor… Nem értettem az egészet. Hazaértünk, akkor látom, hogy a vezető maga Marsa Gyuszi, akinek az értesítését egyenesen megtiltottam, mégis behívták, s még csak nem is a Levendula Otthon, hanem, micsoda előzékenység, maga a kórház, ahogy később megtudtam – esett le az állam. Hogy Gyuszinak is leesett, el tudom képzelni, meg persze azt is, miért nem szólt egy szót sem hozzám hazáig.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet