(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

39.

Levonva a megfelelő tanulságot elhatároztam, hogy most már nemcsak tervezgetek, hanem de facto elő is készülök a halálra. Ezt a kupán vágást még megúsztam, de akkor is van néhány ügyem, amit még idejében el kell intéznem. Nem mondom, jól kibabrált velem a fátumom, tudniillik két olyan dolgot is elértem, amiről eddig csak álmodtam. Az első a kávé. Legalább két pohárral szerettem volna meginni, persze az írás, alkotói munka kedvéért. Az Úr teljesítette kívánságom, így momentán akár hármat is megihatnék olyan alacsony a vérnyomásom. Ja, csak mi végre, ha egyéb tényezők miatt (fulladás, fáradtság) már úgysem tudok körmölni, mert 2-3 óra múlva már fordulok le a székemről. Hej, hol vannak azok a régi szép idők, amikor naponta hat órát is képes voltam bámulni a monitort, amiért aztán később se díjat, se elismerést nem arattam. Bár fájt, ugyanakkor örültem is, ha egyáltalán megjelenhettem. Másik vágyam, hogy könnyen és örömmel végezhessem munkámat, amivel mennyei Atyám megvert vagy megáldott. Az az igazság, hogy világéletemben nehezen, öröm és ihlet nélkül alkottam. Valami mindig visszatartott, megakadályozott abban, hogy átadjam magam az írásnak. Talán a kishitűség, a túlzásba vitt műgond, a ledorongoló szerkesztőségi levelek, a mindannyiunkat évtizedekig sakkban tartó kommunista diktatúra? Elképzelhető. Ennek ellenére, ha meg is torpantam néhanapján, végleg sosem adtam fel annak a bizonyos „belső hangnak” köszönhetően, amit nevezhetünk akár belső kényszernek is. Gátlás és kényszer. Elég ellentmondásos felállás, az áldóját! Most bezzeg írnék. Mintha megszabadultam volna valamiféle súlytól, visszatartó erőtől, amitől eddig inkább vánszorgott, mint repült a fantáziám. Csakhogy mi haszna, ha a lélek ugyan erős, de a test erőtlen.

Na, egál, kezdjük az intézkedést Kamillal! Egy e-mailben felajánlottam neki a műveimet, és megkértem beszéljen a Kecskeméti Lapok egyik szerkesztőjével, nevezetesen a lányával, küldje el utolsó két művemet (Az égig érő hegy és Én, Petrozsényi Nagy Pál, II. rész) a MEK-nek, miután ő nem ért az ilyen számítógépes dolgokhoz.

– Megkérhetem, de előre megjósolom, nem fogja elvállalni. Hiába, sok a munkája a lapnál, ráadásul négy kicsi gyermeke is van.

– Nekem meg egy életem.

– De a tied végtelen – válaszolta Kamil szellemesen.

Hm, az az érzésem Kamil elsősorban az írót, és csak másodsorban látja az embert bennem. Én fordítva: nálam bizony első az ember és csak utána következik a költő, író, festő stb. Jóslata bevált. Íme, poeta doctus lánya válasza:

Kedves Pali, köszönöm a türelmet! Nem tudom vállalni ezt a feladatot jelenleg. Nehezen írok nemet, ezért nem rögtön válaszoltam. Megjegyzem, teljes tévedés, hogy én képviselném a megyei irodalmat, éppenhogy teljesen perifériára vagyok szorítva, így csak igyekszem hiánypótló módon tenni érte valamit, de nemcsak ez a feladatom a négy kisfiam mellett sem. Minden jót kívánok, Laura

Én is kedves Laura. Helyzetedet megértem, mindenkinek megvan a maga gondja-baja, keresztje. Egyedül azt furcsállom, hogy pont az nyilatkozik így, aki egyik fontos feladatának tekinti a mellőzött tehetséges költők, írók gyámolítását akár a Váltóáram rovat révén is, melyben jómagam is megjelentem.

B. Tomos Hajnal

Hogy elkeserített a visszautasítás, az nem kifejezés. És csakugyan: nagyon úgy nézett ki, hogy utolsó két művem egy eldugott fájlban még valahol sokáig fog érintetlenül lapulni, mint az elsüllyedt Titanic az Atlanti-óceán fenekén.

Ekkor ugrott a képbe Tomos Hajnal költő, aki azt a bizonyos cikket írta rólam 75. születésnapom alkalmából. Ő aztán nem sokat lacafacázott, azonnal segített, és a közbeavatkozá­sa révén már útban is van a MEK felé Az égig érő hegy novelláskötetem. Ave, Hajni, mo­rientis te salutat. (Üdv, Hajni, a haldokló üdvözöl!). Jólesik érezni, hogy azért még vannak nemes szívű emberek is a világon.

Egyre nehezebben lélegzem. Már nem is járok szabadon, tolószékben közlekedem még az étkezőig is, utána meg még pihennem is kell 5-10 percet ahhoz, hogy egyáltalán nekilássak az evésnek. Erzsike „gyógyszerész” folyton arra akar rábeszélni, erőltessem meg magam, nehogy izomsorvadással végezzem. Mintha én nem tudnám! Csakhogy a dolog nem olyan egyszerű! Hiába kell, muszáj valamit megcsinálni, ha egyszer nincs erőd, plusz tüdőd hozzá. Ehhez már több, Jézus is kell, aki felszólít, hogy keljek fel és járjak – magyarázkodom a nővérnek. – Vagy ön azt hiszi, ez nekünk, gyarló embereknek is sikerül, ha na­gyon akarjuk? De elkelne ilyen helyzetben valamiféle lélegeztető készülék! Ha nem is nekem személyesen, legalább az otthonnak, mert a fulladás nemigen szokott ám várni a mentőkre. Ha elkap, 1-2 perc, és véged, míg egy kéznél levő készülék megmentheti az életünk. Falra hányt borsó, azóta sincs ilyesmije az otthonnak, ami persze nem csoda, ha még egy komplett cukormérő készüléket se tudott beszerezni mostanig.

Apropó, már a cara Éva is cserbenhagyott bennünket. Ugye, már a kezdet kezdetén megjövendöltem: ilyen otthonból, mint a mienk, minden jobb ember igyekszik továbbállni egy házzal. Nos, revideálok: két év tapasztalata után arra a következtetésre jutottam, hogy nem olyan ördögi hely ám ez a Levendula, mint amilyennek lefestettem. Lám, mit tesz a megszokás! Az épület ugyan icipici, alig férünk el benne, kárpótlásul csinos és modern. A nővérek, szó se róla, kissé türelmetlenek, feledékenyek, de meg lehet őket is érteni, ha tekintetbe vesszük, mennyi mindennek kell nekik is nap mint nap eleget tenniük. A főnök. Hát ő sem éppen diktátor, csupán végrehajtja azt, amivel a feljebbvalói megbízták. Azzal az emlékezetes nacionalista kirohanással persze elvetette a sulykot (lásd a Dühöngő, alias Károly bácsi esetét), de remélem, azóta már maga is rájött, és megbánta. Képzeljék, Kara Éva doktornő helyett pakisztáni orvost kapott a Levendula dr. Shakernak Subhi személyében.

– Mi a panasza?

Felsoroltam a nyavalyáim, és hozzátettem:

– Még lenne egy kis problémám, amit eddig még senkinek sem árultam el, de önnek…

Nem érdekelte, én viszont nem hallottam, miket magyarázott Erzsi nővérnek.

– Megkérhetném, beszéljen kicsit hangosabban, ugyanis nagyot hallok.

Mintha meg sem hallott volna, csak folytatta a magáét változatlan hangnemben.

– Még lenne egy kis gondom, amit eddig senkinek sem árultam el – ragadtam meg az alkalmat, amint szóhoz juthattam, de sietve otthagyott, pedig csak annyit szerettem volna vele közölni, hogy egyensúlyzavarban is szenvedek.

Hogy miként fogok én ilyen környezetben meggyógyulni? Á, fátylat rá! Mit kell nekem összevissza ennyi zagyvaságot kérdeznem. Talán bízzuk ezt dr. Shakarnehre akarom mondani, a Jóistenre, és ahogy dönt, úgy dönt, ámen, úgy legyen. Egyébiránt azért mégsem vagyok annyira elárvult, amíg olyan lakótársaim vannak, mint a Levendulában, ti. mi­óta tapasztalják, milyen szörnyű fulladási rohamokon esek keresztül, egyik jobban igyekszik segíteni rajtam, azaz nyomni a kocsimat, mint a másik. Hát… már elég régóta érzem, hogy a kutyámon kívül bárki is szeretne, és íme, most mégis megtörtént. Mellékesen azt is kezdem felfedezni, milyen nehéz, áldozatos munkát végeznek ezek a derék nővérkék, mert mit csinálnánk mi nélkülük? Sokan még csak enni-inni, mozdulni sem tudnánk, ha nem sietne segítségünkre valaki. Mea culpa, és én hányszor bíráltam őket, amiért hébe-hóba türelmetlenek, vagy elfelejtenek valamit ahelyett, hogy előbb elszámolok magamban tízig, és hallgatok. No, majd ezután, ha… megérem, és amit eddig egy percig sem feltételeztem volna, hogy megesik, pont ebben a tipp-topp fészekben találom meg a lelki békémet. Ponto­sabban találnám, ha a tüdő-, vérnyomás- és egyéb problémák miatt kell feladnom még az írást, alkotást is, ami egész életemet betöltötte. Mostanig.

Oké, akkor búcsúzzunk! Isten veled édes Kajántó, Andris, életem első, Petrozsényból Florean Teofil, életem második, egyben legjobb barátja. De azért nem hiányzott belőle a szeretet sem Sârbu Lucia Margareta személyében. Hű, de régen volt, Szuhánek bácsi, Ţin­tea trapéza, nyújtója, és a nagy kalandozások a közeli Kárpátokban – szoktam ábrándozni róluk a mennyezetre meredve le-lecsukódó szemekkel. Vásárhely… Mi a csuda, hol van itt Vásárhely! Kara Éva ez és egy csomó szellem – csíptem a karomba –, vagy megint hallu­cinálok?

– Viszlát, Pali bácsi, vigyázzon magára!

– Miért kellene vigyáznom? Ön nagyon gyanús nekem. Mondja, doktornő, megérem a 82. évemet, vagy legalább a holnapot?

Az orvosnő homlokán kiszökkent egy ránc és hallgatott.

– Értem, nem tudja, de legalább azt kottyantsa ki, mi végre teremtett engem az Úristen!

A szellemek vagy kik voltak, elkezdtek csúfondárosan vihogni. Éva tapsolt egyet, mire mindnyájan elhallgattak, aztán még egyet, és valamennyi szellem eltűnt a szobából.

– Ne kérdezzen olyasmit, amire csakis mennybéli Atyánk válaszolhat!

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet