Mindketten szívműtét utáni rehabilitáción voltak Budakeszin a Korányi kardiológiai osztályán. Szobatársak lettek az ágyak elosztásának szeszélye jóvoltából, és a három hét alatt, amit ott töltöttek, egyfajta sorsközösségből fakadó barátság alakult ki köztük. Évekig leveleztek egymással, bár a találkozást nem sikerült összehozni. Aztán, ahogy az a kórházi barátságok többségénél lenni szokott, elkopott az érzelem, ritkultak a levelek, majd végleg elmaradtak.
De amíg a kórházban lábadoztak, majd nagy sétákat tettek a parkban, Ilona elmesélte Rózának az ő hányatott életének történetét.
Nagycsaládban született, négy fiú után egyetlen, legkisebb gyerekként, kislányként. Bár már nagyon korán befogták őket mindenféle munkába, azért iskolába is jártak rendesen. A fiúk nem nagyon akartak tanulni, nagy nehezen befejezték a nyolc általánost, aztán szakmunkásképzőbe mentek, és amint lehetett, elhelyezkedtek.
Ilona viszont olyan nagyon szeretett tanulni, és olyan jó jegyei voltak, hogy hetedik osztályban az osztályfőnöke azt javasolta a szüleinek, írassák be őt közgazdasági technikumba, engedjék továbbtanulni. Apja azonban úgy döntött, hogy az sokba kerülne, és ők már fáradtak az ötödik gyerek taníttatásához. Meg pénzük sincs, és szükség van otthon a lány segítségére is.
Apja szava ellen nem volt apelláta, így Ilona álmai a városról, a kollégiumról és a tanyáról való elmenekülésről egy pillanat alatt szertefoszlottak. Anyja szava vigasztalta csak: ne sírj, kislányom, ez a lányok sorsa. Majd férjhez mész, gyerekeid születnek, nem fog hiányozni a továbbtanulás.
Beíratták őt egy mezőgazdasági szakmunkásképzőbe, amit első perctől kezdve utált, de kötelességének érezte, hogy képességei szerint elvégezze. Aztán a baromfifeldolgozóban kapott munkát, ahol nem élő, hanem jéghideg, halott csirkékkel dolgozott futószalagon.
Már tényleg csak a férjhez menés lett volna az ő számára is a menedék, ahogy a vele egykorú lányok szépen sorban mind így tettek és kimaradtak a munkából, amikor gyerekeik születtek.
De Ilona számára ez sem volt valami egyszerű dolog, ugyanis az arcát egy hatalmas vörös anyajegy csúfította el, ráadásul az orrán egy fekete szemölcs is nőtt. Műtétre nem is gondolhattak akkoriban, a tanyavilágban mindenkinek el kellett viselnie a sorsát. A természet fricskájának tartotta, hogy a bátyjai arca szép sima volt, ő pedig őszintén szólva, visszataszító, nagyon ronda. Legalábbis ő így vélekedett magáról. Pedig egy férfi, ahogy a mondás tartja, elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél.
Hiába volt okos, jó képességű és jólelkű fiatal nő, aki ügyesen sütött-főzött, szeretett dolgozni, esélye sem volt párt találni. Ha a munkatársai rávették, hogy menjen el velük a brigádbuliba, vagy bálba valahova, ő mindig petrezselymet árult, ha mindenki táncolt, őt akkor sem kérte fel senki.
Már majdnem harmincéves volt, ami akkoriban az ő környezetében vénlánynak számított, amikor megismerte Sándort, a szomszédos tanyára a szüleivel együtt költözött öreglegényt. A férfi a maga 34 évével már letett róla, hogy párt találjon magának. Eleinte csak véletlenül találkoztak, aztán a férfi már kereste Ilona társaságát. Megszerette, vagy csak a józan számítás győzött? Nem derült ki, hiszen Sándor nemigen beszélt az érzéseiről, egyébként is szűkszavú volt. Ilona sem tudta utólag megmondani, hogy részéről szerelem volt-e, vagy csak felismerte az egyetlen menekülési lehetőséget, na meg azt, hogy valahogy beteljesüljön a gyermek utáni vágyakozása.
Egy évvel később, egy májusi szombat délután házasodtak össze. Szakszervezeti beutalóval mentek nászútra, egy hétre, Miskolctapolcára. Aztán Ilona a férje szüleinek a tanyájára költözött.
Az élete nem sokban változott, csak akkor már az ottani állatokat segített gondozni, meg a földeken dolgozott az apósa, anyósa keze alatt. És persze eljárt a baromfifeldolgozóba is.
És ott volt neki a férje, akiről szép lassan kiderült, hogy hallgatagsága mögött nemcsak érzelmek nincsenek, hanem az érdeklődés is hiányzik belőle a világ dolgai iránt. Ami a legrosszabb, nem vetette meg az italt, és mindig volt otthon saját bor, meg pálinka. Ha sokat ivott, a testi szerelemben is követelőzővé vált, néha durván bánt az asszonnyal. Mindezt Ilona keserves csalódásként élte meg.
Házasságuk második évében megszületett első fiuk, Sanyika, aki kárpótolta Ilonát sok mindenért. Kimaradt a munkából, ezt örömmel élte meg, mert undorodott a jéghideg, halott csirkék érintésétől.
Két és múlva újabb kisfiút szült, pedig annyira szeretett volna egy kislányt! De Józsika, aki az apósa után kapta a nevét, sok örömet szerzett neki. Harmadik gyerekkel már nem próbálkoztak, mert neki jelentkezett a szívbetegsége, és az orvosai nem javasolták a terhességet.
Sokat kézimunkázott, a szép terítők, párnák egy részét eladta, ebből lett egy kis saját jövedelme, a többivel pedig a házukat tette otthonosabbá.
Nagyon szeretett volna a közeli faluba beköltözni, hogy a fiúk mire iskolába kerülnek, könnyebb legyen az életük. De a férje hallani sem akart róla. Szülei már idősek voltak, szükségük volt a segítségükre.
Így teltek az évek, Ilona már meg is feledkezett a természet fricskájáról, az arcát elcsúfító anyajegyről. A szemölcsöt időközben eltávolították.
Amikor az orvosa szívműtétet javasolt, a férje már nem élt, a fiúk pedig mindketten dolgoztak, egyikük megnősült, elköltözött otthonról.
Férje halála nem rázta meg Ilonát annyira, mint amennyire inkább felszabadulásként élte meg. Idősebb korára a férfi rossz természete, erőszakossága elhatalmasodott. Amikor a rákbetegséget diagnosztizálták nála, onnan kezdve pedig úgy tűnt, hogy haragszik a világra. Nehezen fogadta el, hogy gyógyíthatatlan beteg.
Az asszony már nem érzett iránta szeretetet, amikor meghalt, bár kötelességszerűen ápolta, gondoskodott róla.
Összekuporgatott pénzén vett magának a közeli faluban egy kis házat, amit elkezdett felújítani, rendbe hozni. A napjai békességben teltek. Már többé nem akart párkapcsolatban élni.
Viszont fölfedezte a faluban a klubkönyvtárt, ahová korábban a férje soha nem engedte el őket a fiúkkal. Ő lett a nótakör szervezője, felélesztették a kézimunkaklubot, és még számtalan kezdeményezése volt, amit a klubkönyvtár igazgatója örömmel fogadott, és pártolt. Csakhamar már a könyvtárban is szervezett programokat, rengeteget olvasott. Végre azt az életet élhette, amire mindig is vágyott.
Nagygazdaság és fáradságos munka helyett kis konyhakertet alakított ki, meg az ablak alatt virágoskertet. Pár tyúkocskát tartott, meleg és élő volt a testük, szerette őket. Még nevet is adott nekik.
Rózával eleinte gyakran váltottak levelet, amelyekben beszámoltak egymásnak életük történéseiről, olvasmányaikról, érzéseikről.
Úgy érezte, az élete végre nyugvópontra jutott. Várta első unokájának érkezését. A természet fricskáját az arcán már szinte észre sem vette, amikor tükörbe nézett, eggyé vált vele.
2023 12 08
Hozzászólások