Az érzelmes, könnyű vér
kardélre hány, és nevetőn
kicsorbítja a sejtnyi életet,
s bár nyugszik a nap,
mennyire imádom,veled,
még ősszel is csábítón kacag.
Vadsága sűrű, s a reszkető
hiányt ajkam simítva itatja
szép homlokodról, hol cseppekben
gurul a varratlan kötelék, az első,
amiből nem nőtt egészre más.
Rajzos bilincse elsodort küzdést,
férfias, izgalmas harcokat,
a mámor bukott lábad elé,
s izzó örököt alig remélve,
rozsdás küszöbön virrasztva
ülve, egyik lábad mindig
úti cipőben a tágas rét felé szaladt.
Ezer virág, félig hullott szirma
zargatta véred, s nem bántad,
hogy nincs tavaszuk, és a nyár,
az övék is másokkal múlhatott.
Vándorszíved ölemben terített
asztalt egy tavaszi ünnepen.
De még hűvösek voltak, s néha
deres a márciusi hajnal, és zubogó
csókunk, talán a sosemvoltnak
bókolt, míg velem az ajtón
kívülre süppedt az érzés,
és tüdőre szívta féltett szabadságod.
Rég volt az a március.
Vállamon remeg most fájó,
háborgó szíved, és mégis,
néha lépted zaját hallom ma is,
ahogy kopott, eljárt saruddal
a küszöbnél matatsz,
és nem tudom most sem,
gondolatban milyen messziről
jössz, és honnan érkezel haza.
De míg így vándorolsz, már
tudom, az út is én vagyok,
a rét, és minden ajtó,
csókkal borítasz reggel,
enyém vagy, s mégsem,
egy velem és oszthatatlan,
és nélkülem nem vagy,
és nélküled nem vagyok,
és egymás nélkül, szívünkben
már nem lenne béke.
- szeptember, Földanya hava
Hozzászólások