Több mint négy éve (kb. amióta beköszöntött a Covid-okozta hisztéria) hallgatom, tűröm, szenvedem a szomszéd kutyák üvöltözését. (Vajon ezért nem lett belőlem mindmáig kutyagazdi?) Belátom, alapos okuk van a csendháborításhoz: orvosi kutatások bizonyítják, hogy az ebek hallása legalább háromszorosan élesebb az emberénél, olyan apró neszekre is reagálnak, melyeket az emberi fül nem képes érzékelni. Nos, ezek szerint nem csodálom, hogy a kertünk mögötti bekötő úton naponta számtalanszor végigfurikázó mentőkocsik szirénája az őrületbe kergeti a környék kutyáit, s minden vijjogásra torkuk szakadtából „válaszolnak”. Nem mintha meg akarnák bosszulni az „akusztikus bántalmazást”, egyszerűen nem tehetnek másképp, mivel – úgy szól a fáma – konkrét fizikai fájdalmat éreznek valahányszor felvisít egy-egy ilyen robogó „agresszor”. No, de miért kell elszenvednie mindezt a környéken élő ártatlan két- és négylábúnak: előbb a húsz-harminc percenként felvisító szirénázást, majd a rögtön rátercelő öt-hat kutya vonyítását? Egyáltalán mit kellene tennie a „kolaterális áldozatnak” egy ilyen esetben? Sorra bekopogni a kutyák gazdáihoz, azzal a kéréssel, hogy öntsenek viaszt kutyájuk fülébe, vagy zárolják ragtapasszal a szájukat, hogy ne üvölthessenek, adják örökbe valamelyik juhásznak, hogy ha rájuk jön a vonyítás, azt csak a nyáj, meg a farkasok hallgassák… egyáltalán tegyenek velük valamit, hogy egyszer s mindenkorra megszűnjön ez a kálvária?
Bevallom, volt olyan eset is, amikor a tizen-valahányadik vonyítása során átkiabáltam a szomszéd kutyájának, hogy azonnal kussonjon, egyébként úgy ellátom a baját, hogy megemleget. Persze a szegény pára semmit sem hallhatott a dohogásomból, mert közben két mentő is szirénázott a bekötő úton.
Egyik reggel aztán történt valami, ami alaposan megdolgoztatta az agysejtjeimet. Egy anekdotát olvastam a neten, miszerint anno Toulouse Lautrec párizsi tárlatán egy hölgy hangosan méltatlankodott, amiért egyik festmény egy vetkőző nőt ábrázolt. Az ám, de a leleményes festő replikája sem késett: szerinte (aki a megfestett momentum előtt is látta az „alanyt”) az a nő éppen öltözködik.
Ergo, ezek szerint a megoldás pusztán a saját hozzáállásomban rejlik. Miért ne örülhetnék ennek az egész mentős-kutyás hisztériának? Hiszen azt bizonyítja, hogy kifogástalanul hallok és beszélek, ami nem minden embernek adatott meg startból, vagy élete során elveszítette ezeket a képességeket. Elképzeltem, milyen boldog lenne egy született süketnéma ember, ha egyszer csak minden előzmény nélkül meghallaná a mentőkocsi vijjogását és a kutyák vonyítását, sőt teljes hangerővel rájuk is tudna szólni.
Mi, épkézlábúak egész kis drámát kreálunk, ha tegyük fel, elsérti sarkunkat a cipő, vagy véletlenül ujjunkra szalad a konyhakés, míg mások láb vagy kar nélkül is boldogulnak, sőt kenyerüket is megkeresik, miközben percről percre szembesülniük kell hátrányos helyzetükkel.
Mit mondhatnék? Azon a napon Lautrec válasza úgyszólván száznyolcvan fokban fordította el látószögemet. Ma már nem zavar sem a szirénázás, sem a kutyaüvöltés, sőt van úgy, hogy meg sem hallom őket.
Hozzászólások