Az almáskert végignyúlt az egész domboldalon. Szép rendben álltak az almafák, mint köpenybe öltöztetett katonák. A csöndes nyárban szinte érezni lehetett, ahogy egyre érettebbek lettek az almák, egyre nagyobbak és pirosabbak. Különösebb cél nélkül mentem végig az almáskerten és nem tudtam, hogy a százezer közül miért éppen ennél az almánál álltam meg. De megálltam előtte, gyönyörködtem benne, hogy kerek, piros és érett, sőt már egy jövendő nagy harapás ízét is éreztem a szájamban, amikor egyszerre vékonyka hangot hallottam:
– Vigyázz az országomra, nehogy leüsd az ágról!
Meghökkenve néztem széjjel, sem a szólót nem láttam, sem a mondottak értelmét nem fogtam fel.
– Ki szólt és merre van? – kérdeztem óvatosan.
– Itt ringok előtted a fán. De, ha akarsz találkozni velem, előjövök.
A hang az almafa felől jött, amely előttem hajladozott, de mintha a mélyből hangzott volna. Aztán furcsa neszezést hallottam, az alma oldalán megnyílt egy aprócska ajtó, és különös lény bújt elő. Vagy inkább csak a fejét dugta ki. Hegyes sapka volt a fején, arca pedig szürkés zöld színű volt.
– Te ki vagy? – kérdeztem csodálkozva.
– Furkász vagyok, vagyis egy a furkászok közül. És ebben az almában lakom.
– Furkász? – csodálkoztam, – Az meg milyen? Azt gondoltam, hogy te… – elharaptam a szót, valami csúnya név jutott eszembe, vagy olyan, amelyről azt gondoltam, hogy a furkász csúnyának érezné.
– Azt hitted, kukac vagyok, vagy féreg! – szólt a furkász nevetve. – Óh nem! Mi, furkászok, hm… mi egészen mások vagyunk! Ha igazán érdekel, elmondom a történetünket, de csak, ha megígéred, hogy nem bántasz!
– Dehogy bántalak! Bátor vagy és nagyon kedvesen nézel ki ebben a hegyes sapkában. Gyere elő nyugodtan!
A furkász előbújt, gondosan becsukta maga mögött az ajtót és felmászott az alma szárához, a gömbölyű kis mélyedésbe. Testével körülfogta a vékony szárat és a szemembe nézett. Különös lény volt, fürgesége a gyíkokra emlékeztetett. Négy lába vékony és erős volt, mint a szöcskéké. Az is lehet, hogy két keze és két lába volt, mint az embereknek. A hegyes sapka a feje részének látszott. Az arca viszont öreg volt, nagyon öreg.
– Ilyenek vagyunk mi, furkászok! Légy szíves, ne csodálkozz rajtam, mert zavar. Én sem méregetlek téged, pedig még sose láttalak.
– Igazad van. Csak, tudod, meglepett a váratlan találkozás.
– Értelek! Ti, emberek, nem tudjátok, mi történik egy alma belsejében. Azt gondoljátok, arra való az alma, hogy felvágjátok és megegyétek. És ezzel vége.
– Miért, szerinted mire való? – kérdeztem.
– Nos, igaz, mi is megesszük az almát, de az mégis más. Mert mi formára esszük.
– Hogy, mit csináltok?
– Formára esszük. Olyanra alakítjuk, amilyen országot a fejünkben elképzelünk.
– Országot?
– Ez az alma az én országom! Amikor elindultam, csak azt tudtam, hogy ezt az almát kell megkeresnem, ebben kell kialakítanom az én országomat.
– És honnan indultál el? Egy másik almából talán?
– Ezt nem tudom. Hogy egy furkász hol él, és mit csinál, mielőtt elfoglalná az almáját, erről nem tudok semmit. Az értelmünk az első falat almától jön meg. Akkor egyszerre magunk előtt látjuk az országunkat, termeivel és szobáival, kilátóival és pincéivel, és elkezdjük a fölösleget lerágni almaországról.
– A fölösleget?
– Igen, a fölösleget. A termeket és a távoli szobákat szűk sikátorokkal kötjük össze, ezeket azután alagutakká bővítjük, és sugárutakká szélesítjük. Az utak behálózzák almaországot, elvezetnek a szártól a csutkáig, körülveszik a magház-palotát, és a kémlelőnyílásokat összekötik egymással.
Ámulva hallgattam a furkászt, de ő nyugodtan mesélt tovább. A szellő gyengén fújdogált, az alma alig mozdult az ágon.
– És hogyan láttok az almában? Vagy csak úgy tapogattok előre? – kérdeztem.
– Te azt hiszed, az almában sötét van? Dehogy! Az alma teste szép fehér, a héja pedig, mint az üveg, felfogja a hideget, de a fényt bebocsátja.
– A te palotád milyen? – kérdeztem.
– A palotám? – a furkász láthatóan élvezettel kezdett mesélni. – Minden szobája kétemeletes és lépcső megy benne körben, felfelé. Az egész olyan, mint egy nagy csigavonal. A közepén pedig oszlopok, de lazán, hogy közöttük szaladgálni és bújócskázni lehessen. Alul pedig ugyanolyan csigavonal halad és szűkül lefelé. Csak, tudod, mi a baj? – a furkász elszomorodott. – Hogy soha nem keres meg senki!
– Miért? A furkászok egyedül élnek?
– Nem egyedül. Csak külön almában. Én tudom, hogy rengeteg furkász van még a világon, és érzem, amikor valamelyik rám gondol. Ilyenkor megállok, és nem tudok tovább furkászni.
– Honnan tudod, hogy vannak más furkászok is?
– Valamire emlékszem! Nagyon halványan. Mielőtt az almába jöttem, mintha sok-sok furkász lett volna együtt. És egy mindig elindult közülük, hogy megkeresse az almáját.
– Nem mindegy, hogy melyik almába… – mászol bele, akartam folytatni, de elharaptam a mondatot és így folytattam: – Nem mindegy, hogy melyik almában építed fel az országodat?
A furkász értetlenül nézett rám: – Hogy volna mindegy! Hiszen ez az én almám. Más furkász nem mehet bele, talán nem is kellene neki. Amint én sem mennék más almába.
De már ezen igazán elcsodálkoztam: – Honnan látod rajta, hogy ez a te almád? Rá van talán írva?
A furkászt meglepte a kérdés: – Tudod, előbb a fejünkben van készen az országunk, aztán megkeressük azt az almát, amelyik éppen illik ezekhez a tervekhez.
– Kezdem érteni! Eltervezed az országodat, megkeresed a hozzá való almát, aztán felépíted benne a birodalmadat, vagyis lerágod a fölösleget az almáról.
– Pontosan így van! Tudod, nagy munka ez! A furkász élete pedig rövid.
– Tavasztól őszig van elég időd. Vagy tévedek?
– Ezt én nem tudom. Amikor süt a nap, és világos van az almában, dolgozom, amikor éjszaka lesz azt almában és sötét, alszom. És másnap egy évvel öregebben ébredek.
Zavartan néztem a furkászt, nyár közepe volt, ő már akár százéves is lehetett.
– És mit csinálsz, ha üres lesz az alma? Ha a száz meg száz út egymásba ér?
– Az alma sohasem fogyhat el. Az utakat addig eszem, amíg egyetlen hatalmas kupola lesz az egész, de a magház-palotához nem nyúlok. Amikor elfogytak az utak, ezen a kis ajtón át eltávozom.
– És hová mész?
– Ezt megint nem tudom. Ha nem ehetem almát, az értelmem sem működik igazán. Csak a magház-palota képét viszem magammal.
Könnyű, esti szél lebbentette meg az almafákat. Haza kellett mennem: – Furkász, meglátogatlak holnap is. Mesélj még nekem.
A furkász szótlanul bólintott és a titkos ajtó felé indult. Visszautamban jól megjegyeztem az alma helyét a fán, a fa helyét a kertben.
Másnap reggel magabiztosan közeledtem a fához. Megismertem már messziről. De az almát hiába kerestem. Pedig tudtam a helyét az egyik vaskos ág hegyén. Sehol sem volt, sem az ágon, sem a földön. Ahogy jobban megnéztem, apró rágás nyomát fedeztem fel a száron. Valaki elvitte az almát magával.
Hozzászólások