Panem et cirsenses. (Juvenal)

A mozival akkor ismerkedtem meg először, amikor Kajántóról Petrozsény városába költöztünk. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Azóta is a bűvkörében élem napjaimat, még ha nem is akkora intenzitással, mint suttyókoromban. Hogy mi volt életem első filmje, természetesen már nem emlékszem, csupán arra, hogy tátott szájjal bámultam a vetítővászonra. Dia- meg animációs filmet láttam már ezelőtt is, de olyan filmhez, melyben bábok, rajzfigurák helyett igazi emberek mozognak, beszélnek, még sosem volt szerencsém.

– Na, milyen volt? – érdeklődött édesanyám, amint két óra múlva hazabattyogtam.

– A mozi? Csodálatos, csak az a baj, hogy nem sokat értettem az egészből.

– Milyen nyelven beszéltek?

– Oroszul. Igaz, hogy feliratos film volt, de hát én sem olvasni, sem románul nem tudok.

– Fanyelvű, fanyelvű! – csúfolt ki négy évvel idősebb testvérem, a család kedvence, Albi­ka.

– Mit mondtál?

– Ne törődj vele, majd megtanulsz a suliban. Először magyarul, aztán románul, úgyhogy jövő ilyenkor már a román feliratokat is megérted.

Hát félig-meddig, nem volt ám az olyan egyszerű. Pedig a sors ezúttal román városba pottyantott. A szomszédok, barátaim csupa román ember, így beszéltek a boltokban, az utcán, mindenütt, egyszóval volt rá bőven lehetőség megtanulni románul. Legjobb barátom, Ghiţă Ţabrea szerint meg is tanultam, csupán a nagyanyám és Menekes nagytata fanyalgott.

– Most mit akartok? Mit tegyen, ha egyszer nincs nyelvérzéke szegénynek? – mentegetett édesanyám.

Igaza lehetett, mert még negyedik osztályos koromban is az ă, â, î, ş, ţ hangokkal birkóztam, aztán csak megtört a jég, és kezdtem kiigazodni a román nyelvben is. Nocsak, eszerint mégsem vagyok olyan fanyelvű, mint amilyennek nagytata is titulált. Neki persze könnyen ment: román közegben élve jobban tudott románul, mint magyarul. De ki törődött Petrozsény­ban ilyesmivel! Legfeljebb a pap bácsink, egy domború homlokú, szuper művelt polihisztor. Nyelvében él a nemzet – hangoztatta egy ideig még a szószéken is, aztán csak elhallgatott. Vagy elhallgattatták? Ez sem kizárt, Gheorghiu-Dej birodalmában ennél cifrább dolgok is megestek. Tehetetlenségem irtón lelombozott, azért mégsem, csak azért sem adtam fel. Majd bolond leszek lemondani ennyi klassz filmről, csak azért, mert fanyelvűnek rittyentett az Úristen. És nemcsak fanyelvűnek, botfülűnek is, hogy tökéletes legyen az örömöm. Fura, nem, két bátyám úgy énekelt, mint az angyalok Isten énekkarában, édesanyám zongorázott, édesapám hegedült, csak én tátogtam, mint ponty a szatyorban.

De akadt itt más bibi is: a szegénység, ami miatt bizony jócskán meg kellett szorítanunk a gatyamadzagot. Pedig a városban két mozi is üzemelt, később három, melyekből jó, ha egybe beülhettem hetente.

– Sajnálom – simogatott meg olykor édesanyám gyöngéden. – Ha édesapád élne, biztosan nem volna ilyen problémánk, csakhogy nem él, és te vagy már akkora fiú, hogy megértsed, meddig nyújtózkodhat egy szegény asszony gyereke.

– Ameddig a takarója ér – vihogott Albi kajánul.

Tehette, neki nem voltak ilyen gondjai, miután egy időben ő cipelte a filmtekercseket az Alexandru Sahia és 7 Noiembrie mozikba.

– Engem nem ajánlsz be? – könyörögtem neki, persze hiába, aztán egy szép napon, az ő szolgálataira sem tartottak igényt, és ezzel lőttek az ingyenbelépésnek is.

– Most megkaptad! Megbüntetett a Jóisten.

Tévedtem, futott neki mozira ezután is, hála nagymamának és nagytatának, akik mindent megtettek azért, hogy drága unokájuk továbbra is gondtalanul mozizzon.

– De hát ez nem igazság – nyeldestem a könnyeim –, én is az ők unokája vagyok, mégsem kapok tőlük egy banit sem.

– Naná, hogy nem kapsz, de megnyugtatlak, legközelebb tőlem sem, ha nem tanulsz meg viselkedni – borult el édesanyám nagy kék szeme. – Másodszor azt se felejtsd el, hogy Albit ők nevelik, és külön háztartásban élünk, még ha egy házban lakunk is.

– Nem felejtem: Albit ők, Jancsi bátyám pedig a mezőcsávási nagyapó. Csak eddig még senki sem magyarázta el, mi okból.

– Nem? Pedig roppant egyszerű: egy fizetésből nem könnyű eltartani három gyereket, különösen öt háborús év után. Igaz, hogy már több éve béke van, de még mindig nem szedtük össze magunkat, a fél ország romokban, gazdaságunk a földön. Hát ezért osztottam háromfelé a gondjaim, és azt hiszem, jól tettem, mert a nagyanyád és nagyapád nélkül aligha tudtam vol­na helytállni – világosított fel cigarettától rekedt hangján csendesen.

Sejtettem, amúgy célzott is erre időnként, de valahogy sosem tudott meggyőzni. Volt a hangjában valami, ami arra a következtetésre juttatott, hogy nemcsak anyagi okok kényszerítették erre a lépésre. Igen ám, de mi? – törtem rajta a fejem, és töröm mai is. Sikertelenül, és már nem is igen van értelme, mert minek a múltat bolygatni, főként, hogy egyikük sem él már közülük.

Miután világossá vált, meddig nyújtózkodhatok, abbahagytam a kilátástalan kunyerálást, és inkább azon spekuláltam legjobb barátommal, Ghiţăval, milyen csellel mehetnénk moziba akkor is, ha nincs jegyünk.

– Megvan! – ütött homlokára kopasz, nálam egy évvel idősebb pajtásom, aki ugyanúgy élt-halt a moziért, mint jómagam. – Csináljuk úgy, mint azok a srácok, akik egy-egy testesebb ember háta mögé bújva lopakodnak a moziba.

– Csináljuk! – villantak fel képzeletemben a mozik környékén nyüzsgölődő társaim, akik ezt nap mint nap megtették. – Ha nekik sikerült, nekünk is menni fog.

Ghiţă volt a vállalkozóbb szellemű, ő próbálkozott először.

– Ott az a hordóhasú tovaris, surranj gyorsan mögéje!

Alig mondtam ki, már ott is termett a háta mögött, és néhány lépés után mindketten eltűntek a teremben. Ügyes srác, és ez a mafla jegyszedő semmit sem vett észre az egészből. Hát akkor rajta, most én jövök – fürkésztem magam köré, aztán még vártam egy picurkát, amíg többen lesznek az előcsarnokban, mert az ilyenfajta technika csak tömegben működik.

– Caramelă cu rahat! (Karamell szultánkenyérrel!) – hallatszott belülről a mozgó árus baritonja.

Még egy-két perc, és megkezdődik az előadás, azontúl azonban állj, aki későn jön, bizony kinn reked, és vele együtt én is, mert az előadást a rendelkezések értelmében tilos zavarni. Szerencsére éppen akkor viharzott be egy nagyobb kompánia, így elvegyülve a csoportban sikerült nekem is Ghiţă után surrannom.

– În sfârşit (végre), mi tartott ilyen sokáig?

Pár hétig minden flottul ment, amíg el nem bíztuk magunkat. Nem koncentráltunk eléggé, lebuktunk. Ettől kezdve árgus szemekkel figyeltek bennünket, és ha nem mutattuk fel a bilétát, még a váróteremben sem maradhattunk.

– Ehhez nincs joguk! – fújtam, mint egy vadmacska. – Mi… mi csak a plakátokat nézegetjük. Nem szabad?

– Szabadnak szabad, de nem ádámkosztümben, úgyhogy söprés kifelé! – válaszolták a jegyszedők. – Máskor, ha moziba jöttök, öltözzetek fel rendesen, és semmi trükk, mert ha még egyszer elkapunk, azonnal kihívjuk a milíciát (rendőrséget).

Nyár volt, augusztus. Kint tombolt a kánikula. Ilyenkor a szegényebb gyerekek mezítláb és ingben-gatyában jártak-keltek a városban beleértve minket is. Ne felejtsük, ezek itt az 1952-es évek, és akkor még senkinek sem szúrt szemet az ilyen toalett.

– Úgy öltözünk, ahogy akarunk, és hogy megnyugtassuk magukat, ilyen gagyi moziba sem jövünk többé, ígérjük – masíroztunk ki emelt fővel, és ettől fogva a Kaszinó mozit tiszteltük meg figyelmünkkel.

Ez a mozi régebbi volt a Sahianál, ezzel szemben tágabb, patinásabb. Az egykori munkáskaszinóból alakult, és évtizedekig a mozivállalat és a bányászváros színháza osztoztak meg rajta. A jegyszedő, alacsony, kissé ragyás arcú öreg, imádta a gyerekeket, és négyet-ötöt ingyen is beengedett a moziba. Többet nem, és csakis híradó után.

– Rendes ember ez a Barbu bácsi – dicsérgette Ghiţă barátom. – Nála nem kell cselezni, beenged ő magától is.

– Be, ha be – mormogtam –, de nem mindig. Tudod, hányszor vártam végig a híradót, aztán mégis hoppon maradtam.

– Mert?

– Habar n-am (fogalmam sincs). Magyarázgatott nekem valamit a főnökeiről, jegyellenőrzésről meg effélékről, de úgy hadart, hogy félig sem értettem.

Régi szép idők! Még ma is magam előtt látom az egykori filmszínházat, melynek mennyezetén több száz, süllyesztett égő ragyogott, aztán megszólalt egy gong, a fények fokozatosan elhalványultak, és lassan lesiklott a képernyő. Minden filmet egy hétig vetítettek. Szinkronizálás nélkül, melyek 90%-át szovjet filmek alkották. Persze nemcsak Petrozsényban, szerte az egész országban. Témái: az új típusú, felsőbbrendű szocialista rendszer dicsőítése megfűszerezve a Nagy Honvédő Háború heroikus képeivel. Az előbbi nyilván mindenkinek a könyökén jött ki, akárcsak a jurnalok (híradók), a háborús filmeket viszont sokan kedvelték, ezért nem meglepő, hogy a gyerekek zöme Sztálinért, Leninért, Malinovszkij marsallért rajongott. Jancsi bátyámat kivéve. Ő Trumant utánozta, Albi Malinovszkijt, és orosz szavakat kevert a beszédé­be. Zakóján jelvények sora fityegett.

– Ez a Szovjet Unió Hőse, ez meg a Lenin-rend – mutogatta büszkén bádogplecsniit a barátainak.

Játékainkban is a háború kapta a főszerepet. Hajdanán a gyerekek a törökök, majd a labancok ellen harcoltak. Hiába, bennünket már csak ilyennek teremtett a Jóisten. Már azóta gyilkolászunk, verekszünk, mióta kifaragtuk első bunkóinkat egy kőkéssel.

A szovjet filmek mennyiségileg, a nyugatiak, elsősorban francia-olasz koprodukciók, minőségileg uralták a piacot. Ha az utóbbiakat tűzték műsorra, azonnal megrohanták a pénztárakat. Sorban állás nem volt, az erősebb egyszerűen félrelökte a gyengébbet. Aki nem kapott jegyet, megvette feketén a jegyüzérektől kétszeres-háromszoros áron, csakhogy láthassa Kirk Douglast, Alain Delont, Franco Nerot, Norman Wisdomot, Greta Garbot, Alida Valit stb. Magyar filmet ritkán láthattunk, és azokból is csak a szocialista filmipar remekeit. Amúgy nem is igen favorizálták, eltekintve a romániai magyaroktól. Egyedül Latabár Kálmánt és Major Ta­mást kedvelték, őket viszont nagyon, és amikor felbukkantak a filmvásznon, románok, magya­rok egyaránt állva tapsoltak.

Egy év múlva ismét visszakívánkoztam a fő utcai Sahiába.

– Te nem jössz? – kérdeztem Ghiţătől. – A Kaszinó nekem túl messze van, meg aztán olyan jó filmeket játszanak ott mostanában.

– Jók, csak hát a jegyszedők… Ahogy meglátnak, már hívják is a milíciát, és akit egyszer oda bevisznek… Tudod, mit csinálnak velünk odabenn?

– Mit?

– Először is lekapnak a lábunkról, másodszor értesítik a szüleinket, és azok másodszor is elhegedülik a nótánkat.

– Á, már rég elfelejtettek a Sahiában bennünket, másrészt ezentúl csak jeggyel, plusz rendes szerelésben megyünk moziba, úgyhogy ha fel is ismernek, nem szólhatnak semmit, pajtikám.

Sikerült meggyőznöm, és még sok remek filmet izgultunk végig együtt, amit exkluzív ebben a moziban játszottak. Nézzünk ezek közül néhányat: Vagabondul (A csavargó, indiai film, Raj Kapoorral és Nargissal a főszerepben), Ali Baba (francia film, főszereplő Fernan­del), Un tramvai numit dorinţă (A vágy villamosa, amerikai film, Marlon Brando), La Strada (Országúton, olasz film, Anthony Quinn, Giulietta Masina), Luminiile oraşului (A város fényei, amerikai film, Charlie Chaplin). Briliáns rendezők: Elia Kazan, Sidney Lumet, Federico Fellini, Akira Kurosawa. Míg a többi gyerek a futballisták, én a filmművészek neveit raktároztam el az agyamba. Szóval filmekkel jól el voltunk eresztve, miközben alig éltünk egyik napról a másikra. A gyárak, üzemek termelése akadozik, a legalapvetőbb árucikkek is hiányoznak: hús, kenyér, tej, olaj és hasonlók, amit kezdetben a jegyrendszer bevezetésével igyekeztek ellensúlyozni. De cirkuszt, akarom mondani, mozit biztosítottak a popornak (népnek), még ha kenyeret is csak tikettre. Ezzel kedveskedtek a szénbányákban szorgoskodó bányászoknak, akik vállvetve, a román kommunista párt és kormány értékes útmutatásai alapján ezer méter mélységben harcoltak a szocialista ipar kiteljesedéséért. Leszámítva egy-két bányászsztrájkot, amit annak rendje és módja szerint el is fojtott a hatalom, de engedett is egyúttal, és mindjárt volt mozi, kicsivel több hús, néha fehér kenyér és ingyenvillany. Miután Ghiţă és én örökös pénzzavarral küszködtünk, elhatároztuk, hogy a vakációban felcsapunk csillésfiúnak. Ez nemcsak pénzt jelentett, hanem rangot is, és már előre elképzeltem, miként fogok hencegni ezzel a suliban, aztán valahogy semmi sem lett az egészből. Helyette kéregettünk. És? Mit számít, ha ezzel megvásárolhatjuk azt az átkozott bilétát.

– Bácsi, kisegítene néhány banival bennünket? Meg szeretnénk nézni egy filmet, de még hiányzik ötven bani a jegy árából.

– Micsoda? – kapták fel fejüket az emberek.

Többségük zavartan somolygott, és továbbállt, mások kotorásztak a zsebükben, és a markomba csúsztattak némi aprópénzt. Hogyha szegény anyám ezt megtudja! Á – hessegettem ki szívemből a szorongást –, honnan tudná meg, amikor soha egy szóval sem kérdezi, hova megyek, mikor jövök. Megbízott bennem, vagy a detektívregényeken kívül más nem izgatta? Rejtély, tény az, hogy amint kidobott a fészekből, már ügyet sem vetett rám, és én odarepültem, ahova akartam. Ghiţă hitetlenkedve sandított rám. Nem csoda, hiszen én mégiscsak egy református lelkész és tanítónő fia voltam, vagyis olyan úri gyerek-féle. Kb. egy hétig gyűjtögettük így a pénzt mozira, amíg fel nem bukkant két járőröző milicista.

– Jujuj, gáz van! – riadoztatott kopasz barátom. – Most aztán fussunk, ha kedves az életünk.

A következő napokban ki sem mozdultunk otthonról. Féltünk, hogy felismer valamelyik járőr. Ekkor mutatták be a Róma nyílt város című Rossellini-filmet, és én, ki tudja, hányadszor, megint a mozi bűvkörébe kerültem. Ám ezúttal egyedül szólítgattam le a bácsikat, ugyanis kedves bőrfejű barátomat befogta az apja susztertanoncnak. Egy pincét rendeztek be műhelynek, ott maszekoltak reggeltől estig serényen. A milicistákat kijátszva még kunyeráltam pár napig, amíg egy vágott szájú koldus felségterületére nem tévedtem.

– Figyelj ide, kis taknyos, látod ezt a vágást a blattomon?

– Igen, kérem.

– Ha nem akarsz te is effélét, húzd el a csíkot innen, mert ez a placc már foglalt, kiskomám.

Naná, hogy elhúztam, mi több, feladtam az egész a kéregetést. Nem az én stílusom, meg kockázatos is, úgy tűnik. Akkor most hogyan tovább, te papfiú? – búsultam el magam. – Mivel szerezzek lóvét úgy, hogy az ne legyen se kockázatos, se szégyen? Hát rabával – ugrott Albi hirtelen az eszembe, aki egy ócska talicskával rótta az utcákat, valahányszor pénzre volt szüksége. Ha neki bejött, nekem is sikerülhet, és akkor nemcsak mozira, hanem fagylaltra, rahatra, halvára is lesz zsozsóm. Odavoltam ezekért is, csak hát a szükség… Kinek volt ezekre pénze, mert zsebpénzt azt sajna nem kaptam. Kilestem az alkalmat, amikor sem Albi, sem nagymama nem figyelt rám, és kiosontam a talicskával az utcára. Kellemes őszi délután volt. Rendszerint ilyen idő tájt szokták kihordani a lakosoknak a megrendelt szenet és ölfákat. Tőlünk nem messze már fel is fedeztem tíz mázsa szenet egy kidőlt-bedőlt kunyhó előtt.

– Bevigyem a szenet? Olcsón számolom – zörgettem be egy kopott gúnyájú öreghez.

– Köszönöm, boldogulok vele magam is.

– Akkor jó. Bocs a zavarásért! – robogtam tovább bosszúsan, és csak később jutott eszem­be, azért bevihettem volna neki grátisz is.

A második ház előtt meg sem álltam, már várt a konkurencia két markos legény személyében.

– Pá-pá, bună treabă! (Jó munkát!)

De még nem adtam fel, kellett a pénz mozira, rahatra, halvára. Végül megtört a jég, és én boldogan simítgattam kezemben azt a néhány lejt, amit a szén- és fahordással szereztem. Más­nap megrohantam a vasútállomást, és ott trógeroltam, mint sokan mások a dicsőséges proletá­diktatúra idején. Hogy mindez mennyit hozott a konyhára, bizonyítja az a tény, hogy megint azon kezdtem agyalni, milyen fondorlattal lóghatnék be ismét a mozikba. Hát nézzük, milyen­nel! Körüljártam az Alexandru Sahiát, és felfedeztem rajta egy elhagyatott sikátorra nyíló ablakot. Biztosan a vécéablak – tippeltem. Itt becsúszhatok anélkül, hogy bárki is meglátna. Át­másztam a kerítésen, és megtorpantam. Váratlanul belém hasított a felismerés, hogy amit teszek, az bizony nagyon hasonlít egy betöréshez. Hasonlít, hasonlít, de mégsem az – nyugtattam meg magamat –, hiszen nem lopok el semmit senkitől, csupán megnézem még egyszer a Nincs béke az olajfák alatt filmet. Olyan nagy vétek ez? Odalopakodtam az ablakhoz, és némi erőlködéssel már bent is teremtem. A következő héten megismételtem, persze nem minden koc­kázat nélkül, mert hátha meglátnak az utcáról, vagy akár belülről, amint éppen átpréselem ma­gam az ablakon. Egyik este beugrott két ellenőr a nézőtérre. Az egyik ellenőrizte a jegyeket, a másik elállta az ajtót, hogy a bliccelők ne tudjanak meglépni. Szegény világ, vetett ágy, ha ed­dig megúsztam, most biztosan lebukom.

– Te hova mész? – állta el az utamat az ellenőr, amikor ki próbáltam surranni.

– Csak a mosdóba, bácsika.

– Bácsika az öregapád. Na, menj, te ütődött!

Kb. tíz percet ücsörögtem a vécén, de az ellenőr sehogy sem mozdult el a helyéről. Mivel visszamenni nem mertem, és azt sem, hogy bevárjam, mikor jön majd ő értem, ezért inkább kimásztam az ablakon.

Teltek a napok, hónapok, lassan kinőttem a rövidnadrágból, és felhagytam a trükkökkel. Azért egyszer utoljára mégiscsak ráfanyalodtam arra a bizonyos ablakra, amikor műsorra tűzték az Ali Baba és a 40 rabló filmet Fernandellel. Csakhogy nem kaptam jegyet rá, holott háromszor is sorba álltam érte, képzeljék. Még a pénztárig sem jutottam, amikor bejelentették, hogy elfogyott. Na nem, ilyen nincs! Ha nem engednek be az ajtón, bemászom az ablakon, de ezt a filmet akkor is megnézem. Az elhatározást tett követte, bemásztam, pontosabban bemásztam volna.

De már nem fértem be az ablakon.

Megosztás

Tweet