Egy szelíd oroszlán • Hetedhéthatár

Kultúra, művészet

Egy szelíd oroszlán

Interjú Szél Ágnes Aranykazetta életműdíjas fotóművésszel

(A beszélgetőtárs: Angster Mária)

 

A művészneved: szélágnes. Budapesten születtél negyvennégy július 25-én, ott is élsz, de a kapcsolatod Tolnával–Baranyával jó hatvan éves…

Gimnáziumi padtársam és azóta is kedves barátnőm, Buzássy Sári családja Pécsett élt. Sok-sok, diáktársakkal közösen szervezett autóstoppos úttal kezdődött az én Pécsre járásom. Legtöbbször a mecseknádasdi románkori templomnál éreztünk rá: Már majdnem megérkeztünk!

Szél Ágnes
(Kép forrása: hegyvidek.hu)

Aztán a Budapesti Műszaki Egyetemről 1964 nyarán az I. évet befejezett építőmérnök hallgatókat Pécsre, Uránváros építésére küldték termelési gyakorlatra. Az még nem a panel-korszak volt! Tégla lakóházak épültek. Minimális gépi erő, annál több kézi. Nekem nem volt annyira új a helyzet, mint a társaim jó részének, merthogy az egyetem előtt egy évig culágerként – „maltertündérként” – dolgoztam Budapesten, a 31-es Állami Építőipari Vállalatnál. Hiába volt kitűnő az érettségim. Annyi más értelmiségi származású kortársamhoz hasonlóan csak így lett esélyem bejutni a Műegyetemre.

Pécsett a fiúk fiúkollégiumban, mi, lányok, leánykollégiumban laktunk. Esténként a Rózsakertben ittuk a pécsi sört. Nagyon-nagyon megragadott a város intenzív szellemisége.

Ott volt a később Szekszárdon dolgozó Wéber Antal, a végzés után Pécsre került Csaba Gyula és Benedek Dezső. A tankörtársaim közül Csaba Gyulával ketten lettünk építészek, a többiek valamennyien szerkezettervezőként helyezkedtek el.

Ez az ifjúkori pécsi nyár olyan meghatározó élményt jelentett, hogy amikor jó negyedszázaddal később, immár szabadúszóként egyéves művészeti ösztöndíjat pályáztam és nyertem a Magyar Hitelbanknál, s a legnagyobb meglepetésemre azt mondták: Ebből azt csinál, amit akar. Azonnal tudtam: Jó, akkor megyek Baranyába!

Óbánya, Hosszúhetény, Villánykövesd, Dunaszekcső, Györköny és Szekszárd-Bartina

A sváb falvak, majd a pincefalvak, borvidékek fotografálása korábban kezdődött az életemben, de a legintenzívebb korszak az 1990-es évek eleje volt. A népi építészet megismerésében, a helyismeret megszerzésében nagyon sokat köszönhetek Baranya megye főépítészének, dr. Tihanyi Csabának. Kaptam megbízásokat. Nagy élményt jelentett, ahogy a gazdák értékrendje tapintható volt az építményeikben: a sok míves kukoricagóré, kútház, disznóól, borház. Micsoda motívumok voltak a györkönyi présházakon! A parasztemberek megbecsülték azt, amiből éltek.

Sok munkámat Tihanyi Csaba készítette elő, s ő vitt a kocsijával. Elképesztő volt a türelme. Én igazán tudom, milyen idegesítő dolog alkalmazkodni egy épületfotós időigényes, aprólékos munkájához. Ez a kooperáció több évig tartott. Általában két-három napos utakat szerveztem, mert egyszerre ennyi időre voltak erre alkalmasak „az antennáim”. Magyarán, ennyit bírtam szellemileg-fizikailag.

Akkoriban, nagy budapesti építőipari beruházás folyamatos dokumentálása során még az is előfordult, hogy a megrendelő által kért fázisfotók elkészítése érdekében négy erős munkás megfogta a karomat-lábamat, és így biztosították a testi épségemet a sokadik emelet külső állványán. Szóval, nagyon kellett a jó fizikum is!

Szekszárd-Bartinát Meggyesi Tamás építészmérnök kollégának fotografáltam. Neki ilyen tárgyú KK munkája volt a Műegyetemen. Vele is sok népi építészeti utat jártam be. S valahol Baranyában, Tolnában gyökeredzik, hogy az első könyvemet borvidékekről állítottam össze – de ez egy másik történet. Tény: a szőlő- és borvidékek fotografálásánál később is, az ország más vidékein is mindig velem volt Hamvas Béla 1988-ban megjelent kis kék kötete, Az öt géniusz és A bor filozófiája.

Kiállítások itthon és a nagyvilágban…

Az első önálló fotókiállításomat a Kalocsa környéki szálláshelyekről bemutattam a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában, a Kós Károly-teremben, de előbb – s ezt ma is így tartom helyesnek – sikerült megrendeznem Kalocsán, Szakmáron és Hajóson. A Savaria Nyári Egyetemen Meggyesi Tamás meghívására állítottam ki. Sose felejtem el: egyik pécsi kiállításom idején – nyári koraeste volt – ismét a leánykollégiumban kaptam szállást. Véletlenül bezártak az épületbe. Mit tehettem? Kiugrottam az ablakon, és futottam a kiállításmegnyitómra, a Művészetek Házába.

A bor témájú kiállításom sokfelé elkerült: járt Franciaországban, Bordeaux-ban egy borfesztiválon, aztán Nagy-Britannia öt városában, Oroszországban, Lengyelországban. A baranyai sváb falvak fotóanyagomból készült egy kiállítás Emlékképek a szülőföldről címmel. Ezt Rems-Murrba küldték ajándékba.

Én jónak tartottam, hogy korábban a fotográfiában szigorú zsűri-rendszer működött. A baranyai sváb falvak – baranyai pincefalvak téma zsűrizésénél magam kértem, hogy az anyagomat ne Budapesten zsűrizzék, hanem baranyai szakembert kérjenek föl rá. Dr. Szász János elvállalta a megbízást, és nagyon megnyugtatott, hogy kiváló véleményt írt a munkámról. Akkor még kezdőnek számítottam, kellett a rangos kritikus.

Aztán ismét hosszabb idő után jutottam el Pécsre, immár a lányommal, mikor már megnyílott a Csontváry Múzeum. Csontváry a legkedvesebb festőm! Akkor fényképeztem Dévényi Sándor kiváló munkáját, a Boldogság Házát, de azt nem megbízásra, csak mert beleszerettem a rengeteg szépséget rejtő épületbe.

Korábban Vadász Györgynek készítettem igen sok építészeti fotót. Csete Györgynek a debreceni öttornyú templomát fotografáltam. Úgy éreztem: az öt toronyból négy a négy elem – a föld, víz, tűz, levegő – szimbóluma, s az ötödik torony jelképezi a szer-elemet, ami élettel tölti meg a négy másikat. (A kínai szellemtan tud hasonló ötödik elemről!)

Bodonyi Csabának, Makovecz Imrének, Iványi Lászlónak és Vadász Bencének is készítettem építészeti fotókat. A Pomsár Tervezőirodának szintén sokat fotografáltam. Oly sokat dolgoztam életemben, hogy csak most, a nyolcvanadik évemben próbálom összeállítani a kiállításaim teljes listáját. Majd ez is fölkerül a honlapomra, a szelagnes.com-ra.

Végül egy szép emlék az egyik pécsi kiállításomról: Jung Zseni hívott meg kiállítónak maga mellé. Bizony, a magyar fotóművészetben a legtöbb szereplő ma is férfi. Halkan megjegyzem: én vagyok az egyetlen női fotográfus, aki eddig megkapta a MAOE Aranykazetta életműdíját.

Kapcsolatod az „Év lakóháza” pályázattal?

Az Építésügyi Tájékoztatási Központban (ÉTK) a Lakásarchívum vezetője voltam, tehát én készítettem elő Az Év lakóháza pályázat első válogatását. Évente tíz épületet választottam ki a beérkezett kb. harmincból, s arról egységes fotódokumentációt készíttettem az ÉTK fotóosztályával a zsűri számára. Ez a munka 1983-tól 1986-ig tartott. Én magam 1984-ben kezdtem el diára fényképezni, mert a Fotóosztálytól gyakran nem megfelelő színvonalú épületfotók érkeztek az osztályunk megrendelésére. Ekkor, 1984-ben szerelmesedtem bele a fényképezésbe… Aztán 1986-ban Vadász György elhívott dolgozni a Széchenyi Művészeti Központba.

A covid-járvány csúcsán ismét Baranyában fotografáltál… 

Megbízást kaptam a Régi Mesterségeket Felelevenítő Egyesülettől 2020 végén – 2021 elején. A Nagypalli Kézművesházban lévő Csuhé – Gyékény – Sás Állandó Kiállításon több, mint száz alkotó munkái láthatóak, történeti és kortárs alkotások. Ezekről kellett készítenem több száz tárgyfotót. Csípős időben, március legelején rendeztem be az udvaron a szabadtéri napfényműtermet. Az egyesületből néhány kézműves a kezem alá dolgozott, így öt nap alatt végeztem. Közben Bércesné Erzsike meg-meglepte a csapatot hagymás lepénnyel és más, feledhetetlen baranyai sváb étellel.

Az elkészült anyagból száz fotó könyvben jelent meg, egy kiállításnyit pedig bemutattak Tihanyban, aztán Budapesten a Barabás Villa galériájában, végül állandó kiállításként kikerült Kárpátaljára, Viskre – hála a Csoóri Sándor Alapnak. Ott még nem láttam, – igaz, a számos külföldi kiállításom közül egyedül a varsóira jutottam el; természetesen a többihez is megcsináltam a pontos forgatókönyvet.

Az ars poeticád?

Az ÚTON járni, láttatni a láthatatlant – a szépet, a szelídet, az ártatlant – magam és mások örömére, javára lenni, tenni.

Kívánságod a kerek születésnapra?

Van jópár tervem, vágyam, reményem. Például a nyolcvanadik születésnapomra készülő kiállításomat szeretném Pécsett is bemutatni 2024-ben.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS