A régi polgári lakás dolgozószobájának sárga katedrálüveges ajtaja csukva van. Színes fények foltjai szűrődnek át rajta: egy óriási karácsonyfa égősorának fényei. Edit néninél vagyunk, körülöttünk míves bútorok a 19-20. század fordulójáról, roskadásig megtöltve-telepakolva egy élet emlékeivel. Az ajtó kinyílik és feltárul előttünk a csoda: a lakás legnagyobb szobájának közepén egy leírhatatlan méretű, díszek százaitól roskadozó fa. Csak a falak mentén, oldalazva tudunk lépkedni, míg megtaláljuk helyünket a félretolt fotelek, székek egyikében. Edit néni süteményt és kis innivalót hoz: „Üljetek le, vegyetek, mókuskáim!”. És Edit néni mesélni kezd, nyolcvanadik életévén túl is teljes szellemi frissességben, a napi történéseket is tökéletesen ismerve; gyors beszédével, mély hangján mondja véleményét a mai dolgokról, és emlékezik a régmúltra.
Ez a kis történet évről évre megismétlődött, amikor vendégségben jártunk nála családtagjaimmal, közeli barátaimmal. A környezet, a hangulat állandó volt, a történetek változtak mindig. Mesélt otthonáról, a házról, ahol már gyerekkorát is töltötte. Személyesen ismerte dédnagyapámat és második feleségét, ismerte nagyszüleimet és szüleimet – hiszen ők ugyanabban a házban éltek-élnek, csak a másik lépcsőházban. Edit néni a 2010-ig megjelent nyomtatott Hetedhéthatár rendszeres olvasója volt; amikor lakásunkban gyűlt össze az „alkotói gárda” 2003-ban, meghívásomra ő is átjött, hogy személyesen találkozzon a szerzőkkel.
Dr. Szabó Edit átveszi ajándék bérletét Lipics Zsolttól
(Kép forrása: pecsma.hu)
Családja Budapestről költözött Pécsre. Édesapja, dr. Szabó Endre, az egykori Minőségvizsgáló Intézet igazgatója volt. Férjhez ment, de nem született gyermeke. Edit eleinte – apja nyomdokain haladva – a vegyészet iránt érdeklődött, mégis inkább az orvosi pályát választotta: sebész, traumatológus lett. Balesetet szenvedett emberek sokaságát gyógyította a pécsi Honvédkórházban, bravúros műtéteken leszakadt kezeket varrt vissza, lábakat tett helyre. Mindemellett rendszeresen publikált orvosi szakmai lapokban. Nyugdíjasként a pécsi MÁV Rendelőintézetben és Sikondán helyettesített. Tanácsokat, segítséget nyújtott mindazoknak, akik megkeresték. Hivatása komoly testi-lelki erőfeszítéseket igényelt. Ellenpontot, feltöltődést jelentett számára egyrészt az utazás, másrészt az otthona, valamint a város szellemi, kulturális életében való részvétel: hangversenyek, színházi előadások rendszeres látogatása. 2021-ben ő kapta a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójától az ajándék premier-bérletet, mint a teátrum leghűségesebb nézője. Elmondása szerint gyerekként, már 1942-ben látott előadásokat a színházban.
Úgy 80 éves koráig évente egy-egy hónapot a Balatonnál töltött, tradicionálisan május utolsó hétvégéjén indult egyik rokonával utánfutós autón, amelyre tucatjával kerültek fel a bőröndök, a kalapdobozok, és a kalitka a kedvenceivel, a csókákkal. Érdekes módon, annak ellenére, hogy a június még nem az igazi nyári szezon, rendszerint sokat esik az eső, mégis olyan barnán ért haza minden ilyen nyaralásról, mintha legalábbis valami egzotikus trópusi helyen lett volna.
Nyugdíjazása előtt sokat utazott, távoli tájakról apró emléktárgyakat hozott haza. Ez azonban az emlékeknek csupán egy kis része. Az ünnepekhez – karácsonyhoz, húsvéthoz és amivel csak nála találkoztam: az aratáshoz – kapcsolódóan számos kedves tárgy gyűlt össze nála az évtizedek alatt. Karácsonykor az ebédlőasztal fölötti csilláron Edit néni nagymamája által 1912-ben készített toboz díszek lógtak; a kisasztalon egy 1930-as években készült, Csendes éj dallamát játszó forgó angyalt mintázó harangjáték szólalt meg. A karácsonyfadíszeket, betlehemeket szemlélve Edit néni csak mesélt és mesélt: ezt Lengyelországból hozta, azt Spanyolországból, amazt Olaszországból, itt oldalt szlovák csuhéfigurák, ez egy mázas magyar kerámia. „A haranglábat Apu készítette”. „Amikor még fürgébben tudtam járni, elutaztam Tárnokra, ott van egy üzem, ahol pompás díszeket gyártanak mind a mai napig, ott vásároltam ezeket a gyönyörűségeket!” – mondta mosolyogva. Kevesen láthatták ezt a csodát, szinte csak Edit néni rokonai, közeli barátai, valamint az épület lakói. Néhányszor jelentkezett nála a Pécs TV, hogy megmutassák a karácsonyfát és a mesebeli hangulatot a nagyvilágnak, de mindig visszautasította a megkeresést.
A karácsonyi látogatásaink alkalmával szóba kerültek a régi korok emlékei, ahogy gyerekként személyesen látta a Pécsre érkező Sarrasani cirkusz elefántjait masírozni a vasútállomástól a vásártérig; a második világháború abszurd történései, többek között az, hogy hogyan ásták el az udvaron a vidékről Pécsre csempészett és szállítás közben bomlásnak indult levágott disznót. Beszélt az udvarról, ahol gyerekként édesapámmal szánkóztak télen a kis dombon; az udvari parkról és a rengeteg virágról, hiszen akkoriban nem parkolóként szolgált az udvar, csak egyetlen autó állt az egyetlen garázsban, ami Edit néni édesapjáé volt. Egyik évben a látogatásunk közben elővett egy régi fényképet. A képen a pécsi Belvárosi templom freskójának részlete látható, ünneplőruhás lányokkal. Gebauer Ernő festőművész az akkor 12 éves Editet is megörökítette az utókornak a templomi faliképen.
2024. január 3-án Edit néni 88 éves korában örökre megpihent. Ma kísértük utolsó útjára, végső nyughelye Gebauer mester sírja mellett található. Két jó ember egymás közelében alussza örök álmát.
A régi polgári lakás dolgozószobájának sárga katedrálüveges ajtaja csukva van.
Hozzászólások