Nézd, kék lebeg kint – szótlan égi kút,
még szunnyadozva, lassan kortyolom,
mert szárnyavesztett, tépett sorsodon
fon csöndeket a néma mélabú.
Hol hűlt helyed, most visszaálmodom,
a révületre röppen egy madár,
míg oldhatatlan csöndje megtalál,
bús dallam illan pillantásomon.
Hozzászólások