Mindazok után, ami tegnap a kora esti órákban történt vele, nem akarta elhinni, hogy ma is egy új nap virradt rá. Még most is sajgott minden porcikája, erősen szédelgett és lábai helyén, mintha csak átázott rongycsomók csüngtek volna. Függetlenül a megpróbáltatásoktól, az éjszakát nyugalomban töltötte.
Óvatosan emelte fel a fejét, dörzsölte ki sötét, kicsiny gomb szemeiből az éjszaka hordalékát, és hogy megerősítést nyerjen, pillantott fel a fölé magasodó, bárányfelhőkkel tarkított kékre. Apró, bizonytalan mozdulatokkal próbált meg néhány lépést előre haladni a martilapu sűrű szárai között, ahova a megrázkódtatások után menekült. Átmozgatta szénfekete szárnyfedőit, csak hogy megbizonyosodjon a reggelről, abból, hogy még mindig itt van és részese a természetnek. Ezekben a pillanatokban legszívesebben visszabújt volna valami fakéreg alá, ahol még biztonságban érezhette magát, és ahonnan valamikor elindult.
Maga sem tudta hogy keveredett ide, ebbe a bokrokkal, cserjékkel és gyümölcsfákkal teli valamibe. Fejlett szaglószerveivel érezte, amint a közeli tölgyes hűvös, hívogató, ismerős illatát hozta a szél. Körülötte a szikkadt nyártól rozsduló, lándzsaként meredő apró fűszálak tépett csúcsán még ott csillogott a reggeli harmat. Tudta, még semmiről sem késett le. Kimért mozdulatokkal igazgatta el testénél is hosszabb, fényes, fekete, ízelt csápjait, amelyekre – akár csak származására – mindig büszke volt. Mert igaz, hogy egy odvas fa kérge alatt, évgyűrűk sokasága felett lapult közel három évig, míg kibújt erre a fura világra, de akkor is az ízeltlábúak nemzetségébe, a cincérfélék családjába tartozott.
Centiméterekre tőle egy rézsikló feltrancsírozott, kihűlt tetemét pillantotta meg. Nem messze tőle hangyák gyülekeztek egy kiadós reggeli reményében. Furcsa módon semmiféle részvétet, szánalmat nem érzett iránta. Legalább ez sem jelenthet többé veszélyt a számára, mert a veszélyekből az utóbbi időben kijutott bőven.
Abban bízva, hogy hozzá hasonlóan talán fajtársai is túlélhették a tegnap este borzalmait, torlemezét feji izületéhez dörzsölve ciripelő hangot hallatott, de többszöri próbálkozásaira sem érkezett válasz.
Mindazok után, amiken keresztül ment, nevétől eltérően a legkevésbé sem érezte magát hősnek. Talán jobb lett volna békaként születni – gondolhatta, de sok ideje nem maradt a töprengésre, mert újra hallotta és azonnal megismerte azt a tegnapi döngő hangot, a nehézkes lépteket, és már látta is azt az óriást, aki valami súlyos, hangosan sivító tárgyat maga előtt tolva igyekezett megint feléje. Felette sűrű rajokban felriadt bogarak repdestek. Hirtelen rossz érzések kerítették hatalmába, működni kezdett, felerősödött benne az életösztön. Ezekben a pillanatokban még az sem érdekelte, hogy olykor talán ezek a derék óriások egymást is elkaszálják okkal, ok nélkül, szemből, vagy akár hátulról…
Tudta, hogy egy újabb találkozás a hívatlan betolakodóval, azzal a hangosan visító idegen valamivel a végét jelentheti, így minden erejét összeszedve megpróbált felkapaszkodni egy közeli, öreg körtefa mélyen barázdált törzsére, mert tudta, ha csak egyikük is túléli a borzalmakat, ezeket a vérzivataros időket, akkor fenn marad a nemzet, tehát most túl kell élni, túlélni bármi áron.
Hozzászólások