Forgatom a kezemben anyám gyűrűjét. Aranykarikán egy foglalatba szorított kék színű kő. Mindig azt mondta, hogy ez az egyetlen igazi értéke, s úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Idejét se tudom, mióta volt az ujján, azt hiszem, erre szokták mondani, hogy amióta az eszemet tudom. Ha magam elé képzelem Anyám alakját, akár fiatalon, akár idősebb korában, akkor ez a gyűrű mindig az ujján van.
Fiam, ezt soha nem húzom le az ujjamról, mondogatta. Abban dolgozott, abban aludt, mosott, vasalt, bármit is csinált, a kékköves gyűrű ott volt az ujján. Anyámhoz tartozott. Akár a hangja, akár a főztje íze, akár az a különleges, semmivel össze nem hasonlítható illat, amely mindig körüllengte őt.
Egészen addig, míg meg nem betegedett. Amikor a gyógykezelés és a különféle kúrák és teák elvitték minden pénzünket, Anyám egy ebéd nélkül töltött nap délutánján így szólt:
– Fiam, vidd ezt el a zaciba! – s felém nyújtotta kezét, amelyen a kékköves gyűrű volt.
Azt hittem, hogy az évtizedek óta hordott gyűrű annyira rászorult az ujjára, hogy csak igen nehezen lehet majd leszedni onnan. De nem. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire vékonyak az ujjai, hogy a nyavalyás kór a kezét, a karját is teljesen felfalta.
Forgattam a kezemben anyám gyűrűjét, amely először akkor hagyta el az otthont adó gyűrűsujjat.
Jó pár éve már annak, hogy elmesélte, hogy apai nagyanyjától örökölte, a magyarul nem tudó, félig horvát, félig osztrák hölgytől, akivel igazán beszélgetni sosem tudtak, mégis erős kötelék volt közöttük. Aki, mielőtt meghalt, lehúzta a saját ujjáról a gyűrűt, s anyám kezébe tette. Szólni nem szólt, de tekintetében látszott, hogy ez a búcsúajándéka.
Néztem a kék színű követ. Néztem, ahogy a gyertya kanócán tekergő láng fényét apró darabokra törve tükrözi vissza a tenyeremre. A tükröződés ezernyi színben játszik, s az egyik árnyalat épp olyan, mint anyám szemének fénye.
– Anyu, ez milyen kő?
– Nem tudom, fiam. Talán citrin.
– Citrin? – kutatok az emlékeimben, mert úgy emlékszem, hogy még a citrom is sárga.
– Hát – tart ki makacsul, majd, hogy kétségem se legyen, hozzá teszi. – Kék citrin.
Emlékszem, mennyire fáradt volt Anyám hangja. Tompa, akár a ceruza hegye, amellyel már minden keresztrejtvényt megfejtettek az újságban. Nehéz csend telepedett ránk, s csak a kandalló pattogása hallatszott.
Megvártam, míg Anyám elalszik. Felvettem a kabátomat, s a zálogházba siettem.
– Láttam már ezt a gyűrűt – mondta a becsüs, miközben egy szemüvegre erősített nagyítón keresztül vizsgálta a gyűrűt. Csak úgy, magának motyogta, nem is nézett rám.
Látta már? Mi az, hogy látta már? Ez a gyűrű olyan, mintha Anyám lenne itt. Ez nem csak egy gyűrű, amit megnéz, majd betesz valamelyik páncélszekrény mélyébe, ez a gyűrű egy generációkon átívelő tanúság, amely múltat és jövőt kapcsol össze. Puha díszpárnára helyezve, négy, de inkább nyolc gárdistával kellene őriztetni.
– Érdekes… – motyogja.
Érdekes? Hol van a pillanat szentsége, amelyben anyám legdrágább emlékét tarthatja kezében? Érdekes lehet minden más gyűrű, lánc és ékszer, amely a zálogházban van, de anyám gyűrűje nem érdekes. Anyám gyűrűje az aranykarikára rögzített kék citrinnel egy egyedi csoda, amely átélt két világháborút, 56-ot, esküvőt és válást, temetést, költözést. Túlélt szerelmeket, szakításokat, munkahelyi elbocsátásokat, adósságspirált és tárgyalótermeket. Ez a gyűrű Anyámmal egyenlő. És dédanyámmal, s mindennel, amik ők voltak, vannak, és lesznek.
A becsüs az üvegasztal közepén futó, kettőnket elválasztó, de meg nem rajzolt határvonal innenső oldalára teszi a gyűrűt úgy, hogy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy nem veszi be zálogtárgynak.
– Láttam már ezt a gyűrűt. Egyedi darab. Meg mertem volna esküdni, hogy… – a becsüs elhallgat, mintha mérlegelné, hogy kimondja-e vizsgálódásának eredményét. – Az édesanyjáé?
A becsüs először emeli rám a tekintetét, de választ sem várva folytatja.
– Láttam már a boltban a gyűrűt egy asszony kezén, aki a kora alapján az Ön édesanyja lehet. Bocsásson meg, szakmai ártalom, hogy figyelem az ékszereket.
– És?
– Ja igen… a gyűrű… nos, a gyűrű nem hitelezhető. Sajnálom.
Nem tudom, mit válaszoltam, válaszoltam-e valamit egyáltalán. Csak arra emlékszem, hogy szédelegve jöttem ki az üzlet ajtaján, s fülemben visszhangoztak az utolsó szavak. Hogy nem arany. Meg az is, hogy a citrin nem drágakő. És nem is kék. Meg hogy sajnálja.
Hazaérve a fiókba tettem a gyűrűt. Értéktelen vacak. Még hogy kék citrin! Csak egy színezett üvegdarab! Fogalmam sincs, hogy Anyám tudta-e, hogy nem is valódi ékszert viselt, óvott és féltett egész életén át.
Néhány nappal később került csak újra szóba a gyűrű. – El ne felejtsd hazahozni a gyűrűmet. Még tovább kell adnom.
Anyám nem mondta, kinek akarja továbbadni, s neki magának már nem volt ideje rá.
A gyűrű, amely rendszerint a fiókomban pihen, most tenyeremben nyugszik. Anyám, látod, velem vagy. Ez a gyűrű mindaz, ami Te voltál, s a kék citrin tükröződésében ott van szemed fénye, ott van mosolyod, s ott van minden közös felmenőnk szívverése is.
Forgatom, nézegetem. Egyetlen karcolás sincs a kövön, amely attól lett drágább, mint bármely zafír vagy gyémánt, hogy Anyám viselte, óvta és féltette. Amely egyszerre kemény és sérthetetlen, ugyanakkor törékeny, mint anyám ujja volt, amikor lehúztam róla. Nézem a kék színű követ. Nézem, ahogy a csillárba tekert gyertyaizzó fényét apró darabra törve tükrözi vissza a tenyeremre. A tükröződés ezernyi színben játszik, s az egyik árnyalat épp olyan, mint anyám szemének fénye.
Emlékszem, kitől kapta. S ahogy anyám szeme fényét látom tükröződni a kék citrinben, akkor értem meg, kinek szerette volna tovább adni.
Hozzászólások