Barkó György 1931-ben született a Brassó megyei Pürkerecen. 1950-ben érettségizett a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, ugyanebben az évben sikeresen felvételizett Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. 1954-től 1989-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja volt, Harag György társulatának vezető színésze. 1989-ben települt át Pécsre, az akkori színházigazgató Lengyel György invitálására. 1989 márciusától nyugdíjazásáig a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, ahol számtalan fontos szerepben láthatta a közönség. Játszott a Pécsi Harmadik Színházban és a Janus Egyetemi Színházban is. A pécsi színházi munkák mellett sok hazai filmszerepben is láthatta a közönség, többek között a Sátántangó, a Witman fiúk és a Glamour című alkotásokban.
A Pécsi Nemzeti Színház így emlékezik honlapján a művészre: a drámai karakterszerepektől a klasszikus vígjátéki figurákon át, a zenés vígjátékok és a bohózatok jól ismert alakjait egyforma erővel, odaadással, alázattal formálta meg. Alakításait erős érzelmi, indulati telítettség jellemezte. Ugyanakkor groteszk humora is kitűnően érvényesült a modern drámai szerepek megformálásában. „A színházra úgy kell tekinteni, mint a templomra. És úgy is kell viselkedni benne.” Ez a mondása mindannyiunk fülében élénken cseng, akik ismertük. Jó volt a közelében lenni, jó volt a kollégájának lenni. Kedvessége, szerény bölcsessége, józan gondolkodása, hatalmas szakmai tudása példaértékű volt.
Bandi András 2004-ben interjút készített a művésszel, ennek felidézésével emlékezünk rá.
*
Barkó György – A szeretet apostola
Lassan már több mint egy évtizede figyelem őt a Pécsi Nemzeti Színház és a Harmadik Színház előadásain. Azt sem tagadom, hogy már idős korában ismertem meg, így ifjúkori szerepeiről véleményt sem formálhattam. Számomra ő a jólelkű, mindig segítőkész, a sors sodrásába csöndben belenyugvó kisember, aki egy elejtett halk szavával többet mond, mint mások hosszú harsány monológjaikkal. Jellegzetes, kis, mokány termetével, magyaros, lecsüngő bajszával mintha a történelemkönyv lapjai közül lépett volna ki. Bátran lehetne Mátyás király udvarában a legutolsó béres vagy favágó, de el tudom képzelni úgy is, mint aki az Igazságos előtt hajlott háttal, de egyenes gerinccel, röviden de velősen a parasztok jogait védelmezi a kényurak ellen. Lehet, hogy a rendezők is ezt látják a korosodó Barkó György színművészben, ezért testálnak reá ilyen testre szabott szerepeket. A hideg, ködös novemberi estén sem ragaszkodott ahhoz, hogy valamelyik elit vendéglőben találkozzunk, csöndesen várakozott a tömbháznegyed egyik buszmegállójában és első szóra elfogadta meghívásomat. A lakásomban ültünk le pár szó erejéig és az idő gyorsan elszállt…
– Mit mond Önnek ez a helységnév, Pürkerec?
– Pürkerec Brassó vármegye sarkában van, a Kárpátok könyökében. Egy olyan település, amelyben az úgynevezett hétfalusi csángók élnek. Többféle, öregektől reánk maradt szóbeszéd, monda járja arrafelé arról, hogy a csángókat határvédelemre telepítették oda, de van egy másik változat is, ami szerint már a honfoglalás előtti időben kerültek ide a Kárpát- kanyarba. Bárhol kimondom a szülőfalum nevét, mindenki azt hiszi, hogy valahol Kínában születtem, pedig ez a Kárpát-medence egyik délkeleti csücske. Pürkerec egy nagyon szép helyen elterülő, már gyermekkoromban is vegyes lakosságú település volt. A felszegen laktak a románok, akik állattenyésztéssel, juhtartással foglalkoztak, az alszegen pedig, a falu laposabb részén a magyarok, akik földművelők voltak. Apám evangélikus kántor-tanító volt, anyám a háztartással és velünk, a három gyermekkel foglalkozott. Tartottunk disznót, volt bivalyunk, lovunk, egyszóval gazdálkodtunk. Mi már kis korunkban be voltunk fogva a munkába, úgy mondtuk, hogy „jártunk a mezőre”, „jártunk erdőlni”, „ a kaszálóra szénát csinálni”, takarmánynak télire. Aztán voltak páran a pürkereciek között, akiket mi csak „meszeseknek” hívtunk, akik mészégetéssel foglalkoztak. A falu végén, közel Zajzonhoz, ott voltak a mészégető katlanok. Apámmal esténként kimentünk hozzájuk és leültünk közéjük. Ezek az egyszerű, de mérhetetlenül tiszta lelkű emberekkel folytatott beszélgetések egy életre meghatározóak voltak. Tőlük tanultam meg azt, hogy légy tisztességes, a munkád végezd el becsülettel, segíts társaidon ott és akkor, amikor rászorulnak. Harmadikos elemista koromig laktunk Pürkerecen, román iskolába jártam, mivelhogy a magyar felekezeti iskolát bezárták. A Bécsi Döntés után apámat munkaszolgálatra berendelték és Besszarábiába küldték. Onnan lelépett és kérvényezte áttelepülésünket Észak-Erdélybe. Komandóra kapott tanítói kihelyezést. Ez a helység Kovászna fölött van, közel 1100 méter magasan, ahova egy keskeny vágányú ipari vasút vitt fel. Egy 1 kilométernyi sikló, ami a mérleg elvén működött. Fentről tűzifával, deszkával megrakott kocsikat indítottak lefelé, középen volt egy kitérő, lentről pedig felszállították az utasokat és a bevásárolt árut. Mindezt egy gépházból irányították akképpen, hogy mindig egyensúlyban legyen a két rakomány, néha, ha szükséges be is fékeztek, hogy „ne fusson meg”. Számomra, kisgyermek számára ez volt a csoda, a népi leleményesség és műszaki rátermettség netovábbja.
– Most, hogy közeledik az év vége és vele az ünnepek, hogyan emlékszik vissza gyermekkora ünnepeire?
– Karácsonykor a barátokkal „kolindálni” jártunk, ami egy úgy mondott „kéregetéssel” egybekötött kántálás volt. A házaknál vallásos énekeket énekeltünk és cserébe almát, diót, kalácsot és néha egy pár lejt is kaptunk. A „nagy szám” azonban az volt, amikor Szentestén a gyerekek elmentek a vecsernyére a nagyszüleikkel és mire hazajöttek, már megjött az Angyal. Mi hárman, gyerekek, megrohantuk a karácsonyfát és nagyon örültünk a kis ajándékoknak. Emlékszem, egyszer, nagyobb korunkban azt állítottuk, hogy nincs is Angyal. Azon az estén a karácsonyfa helyén csak egy leándert találtunk. Nagyon szomorúak voltunk, de reggelre mégis eljött az Angyal és elhozta a karácsonyfát meg az ajándékokat. Egy másik, nagyon szép népszokás, ami főleg Hétfaluban dívik a Szilveszter éjszakai Óévbúcsúztató. Ilyenkor a férfidalárda fölment a toronyba és az éjféli harangszó után egyházi énekeket énekelt. Csak úgy zengett a vidék. Igazi telek jártak akkor azon a vidéken. Pürkerecen volt olyan, hogy utat kellett vágnunk a hóban, a főbejárattól a kapuig másfél méteres hófalak között haladtunk. Hátra a disznókhoz, az istállóba és a csűrbe is utat kellett vágni. Ilyenkor hordtuk ki a „ganyét”, mert a szánnal könnyebb volt szállítani.
– Pürkerecről Komandóra és onnan merre vetette a sors?
– Komandón fejeztem be a négy elemit, aztán 42-ben a bátyám után engem is beírattak Sepsiszentgyörgyre a Református Székely Mikó Kollégiumba. Az itt tapasztalt szellemiséget sosem fogom szégyellni. Mi, akik az „internátusban”, a bentlakásban laktunk megtanultunk közösségben gondolkodni. Ami az enyém, az a tied is. Ha valaki pakkot kapott, azt a szobabeliekkel 2-3 alkalommal fel is faltuk. A gyermekkoromban magamba szívott pürkereci mészégetők szelleme tulajdonképpen itt teljesedett ki. A tanáraink, idősebb társaink, ha bűntettek is, azt mindig a legnagyobb jóindulattal tették, azért hogy tanuljunk belőle és vonjuk le a következtetéseket. Gyakran beosztottak a „konviktusba”, mai nevén az étkezőbe, szolgálatot teljesítettünk a folyosókon, ezt úgy hívták, hogy vigil. A közösségi szellemet erősítette az is, hogy az első négy évben csak rövidnadrágot viselhettünk, télen hosszú harisnyával és bakanccsal kiegészítve, és lenyíratták a hajunkat. Csak ötödiktől viselhettünk pantallót és hagyhattuk meg a frizuránkat. A fát, amivel tüzeltünk, miután a pedellus felaprította, nekünk kellett felhordani. Egyszóval, így neveltek, így készítettek fel az életre.
– Mint minden gyerek, gondolom Ön is dédelgetett titokban szép álmokat. Mi szeretett volna gyermekkorában lenni?
– Én nagyon szerettem a reál tantárgyakat: a matematikát, fizikát, sőt még a kémiát is. Olyan tanáraink voltak, akik megszerettették velünk ezeket a csodálatos ismereteket. Komandón és vidékén szinte minden, a házak, a mély völgyek felett átívelő hidak fából készültek. De úgy ám, hogy csak egyszerűen egymásba voltak csapolva, faszegekkel összefogva. Egy ilyen fahídon képes volt egy 15-20 tonnás kis mozdony áthaladni, maga mögött vontatva a farönkökkel megrakott vagonokat. Ezeket a csodás építményeket látva, kézenfekvő volt, hogy én híd- és útépítő mérnök szerettem volna lenni. Ez az álom el is kísért 17-18 éves koromig, amikor az érettségi utáni bankettre készülve a Székely Mikóban már megszokott, bevált módon próbáltunk meg pénzt szerezni: erre az alkalomra az osztály betanult egy színdarabot. Azt aztán előadtuk a kollégium tornatermében és végigjártuk vele a környező falvakat is. A befolyt pénzből vettük meg a levágandó disznót, lisztet, cukrot, mindazt, amire szükség volt a bankettre. A Csongor és Tündét tanultuk be, amiben én az egyik ördögöt játszottam. Később Arany János Bajuszában cigányvajda voltam. Tulajdonképpen, visszagondolva, ezek voltak első szerepeim. Az előadásokat látva Kis Árpád bácsi, református lelkész, valamint dr. Kicsi Sándor, az akkori magyartanárom, arra ösztökéltek, hogy próbáljak meg felvételizni a Kolozsvári Színművészeti Főiskolára. Így vesztek kárba a gyermekkori mérnöki álmaim…
– És így lettünk gazdagabbak egy erdélyi magyar színésszel. Hogyan fogadták Kolozsváron?
– Hát, én fel is mentem 50 őszén Kolozsvárra. Két héttel előtte már összecsomagolták az utazókosaramat. A Művészeti Intézet egyik bentlakása épp szemben volt a Házsongárdi temetővel. Ott kaptam elszállásolást. A kétheti előkészítő helyett én reggeltől estig a temetőben barangoltam. Végigjártam Erdély nagyjainak, püspökeinek, íróinak, tudósainak sírját. Mátyás király szülőházában volt a felvételi vizsga. Úgy mentem fel a színpadra, hogy csak egyetlen verset tudtam, Vápcárovnak, egy bolgár költőnek a versét. Szentirmai Jenő, az író, volt a zsűri elnöke. Elkezdtem szavalni a verset, amúgy háromszékiesen, tele “e”-kkel, de pár sor után leállított. Azt kérdezte, tudok-e egy jó székely viccet? Mire én azt válaszoltam, hogy tudok, de nem olyat, amit itt el lehetne mondani. Röviden, ennyi volt a felvételim. Hazautaztam Bácsfaluba, akkorra már visszaköltöztünk Hétfaluba, és tíz nap múlva jött az értesítés, hogy felvettek. Így léptem a színészi pályára.
Ezek voltak egy több mint fél évszázados színészi pálya első pillanatai. Barkó György már színinövendékként 17 darabban kap kisebb-nagyobb szerepeket. A főiskola befejezése után Nagybányára kapja a kihelyezést, ám szerelmét Bereczky Júliát kísérve, Kolozsváron leszáll a vonatról és az igazgató jóvoltából “ott is ragad”. Harmincnégy évadot játszik végig, több mint másfél évtizedet Harag György neves rendező keze alatt. Nyolcvannyolcban úgy dönt, hogy családostól áttelepül Magyarországra. Ő is eljutott a tűrésnek arra a határára, amikor tovább már nem bírta a lelki terrort, elnyomást.
– Nyolcvanötben a Miskát játszottam a Csárdáskirálynőben. Sepsiszentgyörgyön, ifjúságom hazájában vendégszerepeltünk. Épp az 54. születésnapomat ünnepeltük, amikor hazafelé menet a rendőrök igazoltattak a főtéren, majd alaposan elvertek. Mindkét kezem csuklóban eltörött, a fejemen a bőr felhasadt. Másnap, miután kiengedtek, igazságügyi orvosszakértőhöz fordultam. A kórház kapujában már vártak egy olyan nyilatkozattal, hogy elestem, ebből származnak sebeim, töréseim. Ami számomra meglepő volt, aznap este a Szabad Európa Rádió már lehozta hírként az esetemet. Utána már nem volt nyugtom. Szerettem horgászni, ám alig álltam meg a tóparton, megállt mögöttem a fekete autó. Lelki terror alatt tartottak. Csupán csak a közönség tartotta bennünk a lelket. Volt olyan, hogy Sütő András darabjára, a “Lócsiszár virágvasárnapjára” negyven busz néző jött fel Kolozsvárra. Ez a közönség éhes volt a magyar szóra, minden elejtett “is” szóra odafigyelt, megfagyott a levegő a teremben. Amikor pedig, engem, mint egy szolgát jól elvertek, tüntetőleg percekig tapsoltak. Azok az emberek még tudtak olvasni a sorok között.
Magyarországon a Pécsi Nemzeti Színházban kap állást. Itt telepszik le családjával. Hazát cserélt, de szívet nem. Azóta is “haza megy” és vissza jön régi Újhazájába. Pécsett több színdarabban játszott, legtöbbször karakteres szerepekben, de láthattuk őt mintegy 35 filmszerepben is. A Pécsi Harmadik Színházban, a Halleluja és a Tóték című darabban játszott szerepeiért két országos díjjal jutalmazták. Bár már nyugdíjas, ma is vállal fellépéseket, legtöbbször a jóságos öreg bácsi szerepében. A veleszületett szeretetet ma is meg szeretné osztani embertársaival.
– Nagyon-nagyon kéne törődjünk egymással. Ne legyünk közömbösek mások bajával szemben. Ahol tudunk, segítsük egymást. Legyünk előzékenyek. Egyszerűen, legyünk emberek és ne szégyelljük, hogy szeretetre vagyunk éhesek. Nézem a ma felnövő generációt, és azt látom, hogy számukra csak a külsőségek, a flancos ruha, a divatos cuccok számítanak. Ők nem tudnak igazán örülni a karácsonyfának, az ünnepek varázsának. Pedig nem pénzben kéne mérni a szeretetet. Nekem van négy aranyos unokám, és én közöttük otthon érzem magam, mert ők önzetlenül szeretnek engem.
Hozzászólások