Miközben csendben fő a gázon
a krumplifőzelékem, mivel éppen
ahhoz támadt kedvem, szégyenlősen
várakozik hozzá a pár virslim a
hűtőben. Innen is, onnan is hallom
az ütemes kopogást. A házban
klopfolják a rántott szelethez a
husikat. Elképzelem a sok emeletnyi
csirkemellet és karajt, és a klopfoló
kezeket, míg az ütemes kopogás kész
szimfóniává áll össze. És közben
eszembe jutnak ifjúkorom vasárnapi
ebédjei, amikor olyan vékonyra kellett
klopfolnom a karajszeleteket, hogy szinte
vastagabb volt rajta a húsnál a panír.
Mindezt azért, hogy mindenkinek jusson
két szelet. Persze én nem voltam éhes,
mire kész lett, jóllaktam a szagával, meg
nem is szerettem a rántott husit, akárcsak
a banánt, ha nagy ritkán hozzájutottunk.
Miközben ábrándozom a múlton, a virslik
vidáman integetnek, mikor a serpenyőbe
helyezem őket, megsütöm, és már készen
itt illatozik mellettem a tárkonyos,
babérleveles krumplifőzelék is. Mintha
tudnák, hogy a mai napon a rántott húsos
vasárnapi ebédek magasságába emelkedtek.
2023 11 12
Hozzászólások