A gyerekek rúgták a rongylabdát. Lomhán felrepült az ormótlan fekete gömböc, aztán tompa puffanással esett földre. Nyomában szállt a por.
– A rongylabda azért jó, mert sose pattan el! – állapította meg a borzas hajú fiú.
– Azért egy igazi se volna rossz! – mondta a vörös képű.
A babos kendős kislány legszívesebben az ölébe kapta a rongylabdát, és egyik kezéből a másikba dobálta. A Huncut kutya a küszöbön feküdt és figyelte a gyerekeket.
Másnapra a rongylabda eltűnt. Keresték pincében-padláson, bokor alján, fa tetején, de színét sem találták. A kislány pityergett, a borzas hajú az üstökét vakarta, a vörös képű fiú haragudott.
– Huncut, hova tetted a labdát? – kérdezte, de a kutya csak pislogott. Erre a vörös képű lekapta a sapkát a fejéről és haragosan a földhöz vágta.
Másnapra a sapka is eltűnt. Nyoma veszett, csak úgy, mint a labdának. A vörös képű a fogát csikorgatta. Büszke volt a sapkájára, amely szép zöld bársonyból készült, és ő maga festett rá kalózjelvényt. Megint csak a kutyára támadt.
– Huncut, hol a sapkám? – és még a kutya lompos fülét is megcsavargatta. De Huncut csak morgott egy kicsit, és a nagy bodzabokor tövébe húzódott.
– Márpedig ez a kutya tud valamit! – állapította meg a vörös képű mérgesen. – Tegnap a rongylabda, ma meg a sapkám!
De másnapra a kutya is eltűnt. Ez már sok volt a jóból, a gyerekek most már igazán tanácstalanok voltak. Mert a labdát meg a sapkát csak elvihette a kutya, de vajon ki vitte el a kutyát?
– Biztos az öreg csősz csalta el! – morogta a vörös képű.
– Vagy a vándorköszörűs! – vélte a borzas hajú.
– Talán kútba esett szegény? – kezdte sajnálni a babos kendős.
– Ez így nem mehet tovább. Ezen változtatni kell! – döntötte el a vörös képű. – Holnapra minket is elrabolhatnak!
– De kicsoda?
– Ugyanaz, aki a labdát, a sapkát meg a kutyát is elvitte!
– És mit tudsz csinálni ellene?
– Hogy mit? Kelepcét állítunk! – jelentette ki a vörös képű fiú, a másik kettő lelkesen csatlakozott hozzá. A fáskamrából kihurcolták a fűrészbakot, jó nehéz volt.
– Ez a kelepce lelke! – magyarázta a vörös képű.
– Ezzel elvonjuk a csibész figyelmét! – szólt a borzas hajú, és a bak tetejébe erősítette a lepkehálóját. A babos kendős kislány tapsolni kezdett. – Megáll előtte, megnézi, mi meg közben elkapjuk.
A vörös képű előhozta a kamrából a fűrészt, indult vele fel az eperfára és közben magyarázta:
– Ez fentről a nyakába esik és levágja a fejét a csibésznek! – Édesanyjuk visszarakatta a fűrészt a helyére, de a többi holmit nem bánta, hadd játszanak vele a gyerekek.
– És ha nem a kapun jön be, hanem valahol a kerítésen bújik át? – kérdezte a borzas hajú.
– Igazad van! Feláldozom az egyik zsinóromat! – és a vörös képű már hozta is a horgászbotját. Letekerte róla a színtelen zsinórt, végighúzta a kerítés mentén, ágas botokkal térdmagasságba emelte. Két helyen csengőt is kötött rá. A fűrészbaknál megrángatta a zsinórt, a kertben felhangzott a csengőszó. A vörös képű diadalmasan nézett a többiekre.
– No, milyen a kelepce?
– Nagyszerű! – de azért még estig dolgoztak rajta. A kislány csalogató meg riogató kendőket szerelt fel a fákra, amelyek álcázták a horgászzsinórt. Madárijesztőt is szerkesztettek, a fűbe rejtették, de madzaggal ezt is hirtelen álló helyzetbe lehetett rántani.
A borzas hajú vermet akart ásni, és befedni gallyakkal: – A vermet összeköthetnénk futóárokkal. Mi az árokba bújunk, a csibész meg a verembe esik. És akkor megfogjuk.
– Csak meg volna a kutya. Az ellátná a baját! – sajnálkoztak.
De hát a kutya nem volt meg. És vermet meg árkot sem sikerült ásni, a föld száraz volt és kemény. A gyerekek lassan elfáradtak. Jött a vacsora ideje, ugyancsak megéheztek az egész napi munkától. Aztán gyorsan ágyba…
– Kelepce! – mormogta álmában a vörös képű, és diadalmasan nézett le a verembe esett csibészre.
– Kelepce! – mondogatta félálomban a borzas hajú, és a labda meg a zöld bársonysapka ott virult a fűrészbak tetején, de mire levehette volna róla, elaludt.
– Kelepce! – sóhajtotta a kislány, és a Huncut kutya szaladt szembe vele az udvaron. Még két könnyet is eldörzsölt a szemében, mielőtt elaludt.
Másnap reggel kimentek a fűrészbakhoz, hátha megfogta a csibészt. De a kelepce üres volt. Csináltak új rongylabdát, de a labda nem repült olyan magasra, mint a régi. És nem is puffant akkorát… Elunták, inkább lementek a tóhoz. De a vörös képű fiú horgászbotján összekuszálódott a zsinór, le sem tudták tekerni. Fürödtek egy keveset, aztán rosszkedvűen hazaindultak.
A babos kendős kislányt édesanyja kiküldte a kertbe, szedjen salátát az ebédhez. A kislány, kezében a teli kosárral, elbotlott a kelepce zsinórjában és végigesett a földön. A térdét felsebezte, a saláta széjjelszóródott a porban. Édesanyjuk szigorúan szólt rájuk: – Meddig játsszátok még ezt a butaságot?
– De hiszen ez kelepce! Mert a rongylabda, meg a zöld sapka…
– …és mert a Huncut is… – aztán szótlanul ebédhez ültek.
A borzas hajú kisfiú piros gumilabdát talált a székén, a vörös képű pedig kékszegélyű tengerészsapkát. Egyszerre elfelejtették minden bánatukat. Alig várták, hogy vége legyen az ebédnek, rohantak ki a kertbe.
– Aztán játsszatok a húgotokkal is! – kiáltott utánuk édesanyjuk.
Eltelt néhány nap. Egy reggel a borzas hajú fiú vizet húzott a kútból, a kislány a virágokat locsolta, a vörös képű pedig a kamrában a deszkák között válogatott. Egyszerre ismerős vakkantás hallatszott a kertvégi öreg pajta felől. Mind a hárman odakapták a tekintetüket. A bokrok között a Huncut kutya közeledett, fogában nagy óvatosan egy apró kölyköt tartott. Letette a konyhaajtó mellé a kis szőnyegre, amely egyébként a fekvőhelye volt. Aztán büszkén nézett körül és ismét vakkantott.
– Huncut, kiskutyám! Édesanya, itt a Huncut! Nézd már, kölyke van a Huncutnak! – kiabáltak összevissza a gyerekek, és bámulták az apró kis jószágot a szőnyegen.
A kutya visszaindult a pajta felé. A gyerekek utána. A pajta sötét, belső sarkában volt a kutya fészke, ruhákkal, rongyokkal bélelve. Benne egymás hegyén-hátán négy kiskutya. Zsemleszínűek, tarkák, foltosak. A kutyafészek oldalánál a széjjelrágott labda rongyai, arrább meg valami zöld: egy kalózjelvényes sapka. Huncut egyet-egyet vakkantott. A gyerekek szótlanul nézték. Csak a vörös képű szólalt meg: – Az ott az én sapkám… volt! Azért dobtam a földre, mert nekem már nem kellett. Gondoltam, jó lesz a Huncutnak!
Hozzászólások