– Húzd el a csíkot, és meg ne lássalak többé a pubomban! – lökték ki Ostáblás Szilvesztert egy kora őszi délután a Könnyező krokodilból.

– Szia, Béla vagyok – mutatkozott be a dágványban egy borotvált fejű fiatalember. – Keresel valamit?

– Örvendek, Szilvi. A fogaimat.

– Ezek azok?

– Ezek.

– Tessék! Mit csinálsz velük?

A tüskés hajú, negyven év körüli férfi eltűnődött.

– Elteszem annak emlékére, hogy figyelmeztessen, a jövőben kerüljem el a tócsákat.

– Süti, és hogy akarod elkerülni őket, cimbora?

– Hát ez fogas kérdés. Talán úgy, hogy bekukkantok egy templomba.

– Hova? – kerekedett ki a tag szeme.

– Egy templomba.

– Kellemes térdelést! – pöccintett le hasáról egy sáros falevelet, és átballagott egy másik csehóba, ahol épeszűbb skacokkal lehet smúzolni.

Szilveszter pedig abba a szentélybe, amit bérmálkozása óta még egyszer sem méltatott figyelemre, így aztán maga lepődött meg a legjobban, amikor pár perc múlva már megindulva bámulta a rég nem látott képeket, szobrokat. Hirtelen soha nem érzett megnyugvás költözött a szívébe. Leült egy padra közel az oltárhoz, és már ki is buggyant belőle a gyermekkorában tanult imádság:

– Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében – pislogott álmosan. – És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették.

Itt megtorpant, nem jutott eszébe a folytatás. Még belevágott néhányszor, aztán már aludt is.

– Keljen fel, jóember, be kell zárnom a templomot – rázta meg vállát estefelé a sekrestyés.

– Igenis – tápászkodott fel engedelmesen Szilveszter.

De már másnap, pub helyett megint ott lebzselt a templomban, meghallgatott egy misét, és gyónásra jelentkezett az atyánál.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntötte a tisztelendőt a kijelölt időpontban.

– Mindörökké ámen.

– Szeretnék meggyónni.

– Nem úgy, fiam, a gyónásnak megvan ám a maga rítusa. Mondd utánam: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében gyónom a mindenható Istennek és neked atyám, hogy legutóbbi gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el.

A férfi megismételte a mondatot.

– Feltételezem, hogy már bérmáltál.

– Igen, nyolcadikos koromban.

– És azóta?

– Iszom. Először csak úgy hébe-hóba, aztán egyre többet. A végén már elvonóra is elküldtek – vallotta be töredelmesen.

– Még egy eltévedt bárány – sóhajtott fel a plébános. – Ezt akartad meggyónni?

– Igenis.

– Itt van egy nyomtatvány, és legközelebb eszerint gyónj, ha kérhetném. Mondd, mi késztetett arra, hogy visszatérj az akolba?

– Milyen akolba?

– Hozzánk, vissza a gyülekezetbe.

– Igazából semmi, csak úgy eszembe jutott, s mire feleszméltem, már itt voltam a templomban.

– Különös, nagyon különös. De valamit csak éreztél, például egy rejtélyes, belső erőt, isteni sugallatot – öntötte el arcát a pirosság.

– Nem, semmit, vagyis most, hogy tetszik mondani.

– Igen? Na, bökd már ki, mit érzel?

– Korog a gyomrom, már két napja nem ettem.

– Te, ne szórakozz velem, mert megharagszom.

– De, komolyan, én sosem hazudok. Legfeljebb egy kicsit, nagyritkán.

– Aztán miért nem ettél? – rejtette el csalódását az idős, jóságos tekintetű katolikus pap. – Hajléktalan vagy?

– Nem, kérem. Igaz, a szüleim korán meghaltak, és az élettársam is lelépett, azért elvagyok, mint az ecetes uborka az üvegben.

– Más? Mi nyomja még a lelkedet?

– Elfordultam Istentől.

– Látod, ezzel kellett volna kezdened. Ez bizony nagy bűn, és ha nem bánod meg, aligha jutsz a mennyországba – csóválta meg a fejét rosszallóan.

– Már megbántam. Ezt is, azt is, mindent, de esküszöm, mától kezdve a biblia tanításai szerint rendezem be az életem.

– Részleteznéd?

– Nem piálok, bocsánat, iszom, nem káromkodok, nem ugatok, elnézést, feleselek vissza a főnöknek, azonkívül mindennap elolvasok néhány sort a szentírásból.

– Nem azonkívül, hanem elsősorban, és nem néhány sort, hanem néhány oldalt – javította ki türelmesen, kirótta a penitenciát, és feloldozta Szilvesztert a bűnei alól, végezetül megetette, megitatta szívére kötve tartsa be, amit előtte és Isten előtt fogadott.

Jé, hát ez ilyen egyszerű! – lelkendezett otthon a tüskés hajú szerelő, amiért ilyen olcsón sikerült menetjegyet váltania a mennyországba. Talán illene háláját ki is fejezni – vette elő kedvenc versfüzetét, mert hogyan fejezné ki, ha nem versben, bár ő még sosem írt egy verset sem.

Remény

Én sem hagyom, én is bízok,
Atyám, csakis rád hallgatok,
És úgy élek, ahogy kéred,
Szeretetben, békességben.

– De hiszen ez kóser! – kiáltott fel, amint elolvasta az opusát, és szinte a plafonig ugrott örömében. – Majdnem olyan, mintha Petőfi írta volna. Bocsánat a zavarásért, de felolvasnék egy költeményt – somfordált versével az atyához, hadd lássa ő is, azért benne is mocorog ám valami. – Meghallgatná? Én írtam.

József atya bólintott, és elnyomott egy ásítást.

– Olvasd, fiam, de csak, ha nem túl hosszú, mert ma még sok dolgom van.

Meghallgatta a verset, és már azon tűnődött, miként bírálja meg derék hívét úgy, hogy ne fájjon szegénynek, amikor eszébe villant, hátha mégis Isten Szent Lelke munkálkodik ezekben a sorokban. Talán nem a legcsiszoltabb formában fogalmaz a jó fiú, de mit számít a külcsín, ha a tartalma viszont isteni.

– Gyönyörű gondolatok. Tényleg te írtad?

– Tényleg. Van is egy füzetem, az telis-tele van Petőfi, Ady és mások verseivel. Tetszik tudni, én nagyon szeretem a verseket.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Aki szereti a verseket, rossz ember nem lehet. Van még több is belőlük?

– Sajnos nincs, ezt is csak a tegnap este körmöltem.

– Értem, tehát ez volt az első és utolsó alkotásod.

– Miért lenne az utolsó, hiszen alig várom, hogy megírjam a másodikat is.

Semmi kétség, ebben a fiúban valóban mocorog valami – illetődött meg a jámbor plébános. Gloria in excelsis Deo, dicsőség a magasban Istennek!

– Holnap bibliaóra lesz a gyülekezeti teremben. Gyere el te is, számítunk rád – kísérte ki Szilvesztert előzékenyen a templomból.

Ostáblás Szilveszter hálatelt szívvel dülöngélt hazafelé, csak most nem a szesz, hanem az átélt izgalmak hatására. Életében először beszélt olyan emberrel, aki tisztelettel és megbecsüléssel bánt vele, méghozzá nem is akárki, hanem egy igazi lelkipásztor. Amint hazaért, odaült az asztalhoz, és megírta második versét is:

Szegény vagyok

Szegény vagyok, semmim sincsen,
Se drága ruhám, se pénzem,
Mégsem sírok, boldog vagyok,
Mert az Úrnak szolgálhatok.

A bibliakörben József atya a Hegyi beszédről értekezett. Szilveszter ámultan hallgatta, és egy olyan világ tárult fel előtte, amiről ugyan gyermekkorában is hallott egyet-mást, de már érteni alig értett belőle valamit. A java azonban még csak ezután következett, amikor az atya bemutatta a bibliakör tagjainak, majd felkérte, olvasson fel a verseiből.

– Én? Most? Kérem, nagyon szívesen – szavalta el Szilveszter a Remény című költeményét.

A komoly arcú, ünneplőbe öltözött hívek borús arccal hallgatták. Úgy látszik, nem vagyok az esetük – sandított rájuk a férfi, és belefogott második versébe is. A remélt taps ugyan ezúttal is elmaradt, de már a szemekben könnyek csillogtak.

– Gyere el máskor is – búcsúzott el tőle a tisztelendő kedvesen.

Naná, hogy eljött, és csakhamar borzalommal gondolt vissza az egykori haverokra, fröccsökre. Közben szorgalmasan írt, olvasott, és a következő füzete már csak az ő verseitől hemzsegett. József atya figyelemmel kísérte védence lelki-szellemi fejlődését, majd gondolt egyet, és az egyházi tanács egyhangú jóváhagyásával kiadatta Szilveszter verseit. A férfi áldotta a na­pot, mely összehozta az atyával. Boldogságából most már csak két dolog hiányzott: egy szá­mítógép és az, hogy a bibliaórákon ne csak hallgassák, hanem kommentálják is a verseit – gyónta meg egyszer pironkodva.

– Csak ez a baj! Hát ezen könnyen segíthetünk – vigasztalta meg a plébános. – Van nekünk egy kiselejtezett, régi masinánk. De még működik, azt megkaphatod. Ha viszont továbbra sem iszol, és megtartod a munkahelyed, veszel egy szebbet, jobbat magadnak. Ami pedig a kommentálást illeti, örülj, hogy egyáltalán meghallgatnak, mert ki olvas ma már verseket. Ma­ximum azok, akik maguk is verselnek.

– Hol, kicsodák, ugyanis eddig még eggyel sem találkoztam.

– Például az irodalmi körökben. A mi városunkban is van kettő, nem tudtad? Ott, ne félj, úgy kiveséznek, hogy nem győzöd kapkodni a fejedet. Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen, sőt, el is várom tőlük, és meg vagyok győződve, itt még nagyon sokat fogok tanulni.

Így csapódott Szilveszter még egy körhöz, és izgatottan várta, hogy kommentálják a műveit. A csoport nagyjából ugyanolyan öregekből állt, mint a bibliakör, és Szilveszter rigmusait is hasonló érdeklődéssel fogadták. A férfi visszaemlékezett, hogy járt a bibliakörben, és erősen remélte, majd csak itt is megjelennek azok a bizonyos könnycseppek. Bumm, micsoda fantázia! Nem könnyeztek azok, hanem kacagtak. Előbb halkan, visszafogottan, aztán hangosabban, végül mindenki jobbra-balra dűlt a nevetéstől. Az autószerelő sápadtan nézett farkasszemet a főleg költőkből álló tollforgatókkal. Már éppen kikérte magának a tetszésnyilvánításnak ezt a formáját, amikor egy fehér szakállú öreg esett a kezének.

– Gratula, uram, ezt nevezem paródiának!

– Pazar vers, mintha én írtam volna – dicsérte meg egy pápaszemes hölgyemény.

Groteszk fordulat! A férfi nem tudta, haragudjon, vagy vágjon jó arcot a dologhoz.

– Na, mi újság? – érdeklődött az atya. – Megkaptad, amit kerestél?

– Meg – komorodott el Szilveszter, és elmesélte, hogy nevették ki az irodalomkör tagjai.

– Szegény fiam, nem értettek meg, de sebaj, majd eljön ennek is az ideje. Te csak írj, és add tovább azt a fényt, meleget, amivel megajándékozott a Teremtőnk.

– Az nehéz lesz, merthogy én… – ötölt-hatolt, míg végül Kazinczy egyik versével válaszolt:

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.

– Ettől tartottam. Szóval azt hiszed, rosszak a verseid.

– Rosszak? Pocsékak, úgyhogy Arany János szavával élve letészem a lantomat.

– Jól van, fiam, te tudod. Utána? Mik a legközelebbi terveid? Járatlan útra cserélnéd az ismertet, vagy visszatérnél oda, ahonnan indultál?

– Isten őrizz! – méltatlankodott.

De csak a gyóntatószékben, míg a valóságban bizony többször is elsétált a Könnyező Krokodil mellett. Néha benézett az ablakon, és többször is kísértést érzett, hogy bemenjen. A KK volt a kedvenc ivója, de miután innen is kidobták, no, meg a fogadalma is kötötte, egyszer sem szánta rá magát.

– Ni csak, Táblé! – karolt belé valamelyik forró nyári délután egyik rég nem látott haverja, és meghívta egy felesre.

– Nem, sajnálom, én… én már felhagytam a piával.

– Akkor igyál meg egy jó hideg sört. Attól még semmi bajod nem lehet, aztán eldumálunk egy kicsit a régi szép időkről.

– Oké, nem bánom – adta meg magát az expiás, s mintegy hipnotizáltan araszolt a Könnyező Krokodilba.

– Isten, isten!

– Isten, isten! – hörpintette ki sörét lehunyt szemmel, boldogan.

Először csak az ital hűvösségét érezte, a második, harmadik pohár után azonban már kivörösödött az arca is.

– Vodkát!

– Ez a beszéd! Látom, megjött az eszed, Sünikém.

– A régi szép időkre! – emelte poharát az ugyancsak tüskéshajú barira.

Egyszerre megtorpant, megszólalt benne, na nem az Úr hangja, hanem csak a galamblelkű plébános baritonja: járatlan útra cserélnéd az ismertet, vagy visszatérnél oda, ahonnan indultál?

– Hé, jól vagy? Lebénult a kezed, vagy mi a gáz?

– Semmi. Örülök, hogy láttalak – tette vissza poharát az asztalra, és kisietett a kricsmiből.

Még sétált egy keveset, majd leült egy padra, és élvezte a lenyugvó nap sugarait. Haza kéne menni, csak nem ücsörög itt napestig. Haza, de kihez? Nem várja otthon senki sem, meg aztán mit csináljon azon kívül, hogy a tévéjét vagy a plafont bámulja. Hát igen, ideje volna lehorgonyozni egy rendes, dolgos csajszinál, mert akárki akármit is mond, asszony nélkül igazi otthon sincs. Hej, ha legalább egy fröccsöt ihatna úgy búfelejtésként, amiért az Úr megint elhagyta – tekintgetett vágyakozva a pubok irányába. Vagy ő hagyta el a Jóistent? – döbbent belé a gondolat. Akár így, akár úgy nagy hiba volt ahhoz az irodalmi körhöz szegődni, mert ha az nincs, még ma is verseivel szolgálná a Teremtőt. Hála József atyának azért még nem vétkezett, viszont ha sokáig bűvöli a pubokat, még ez is megeshet – pattant fel a padról, és hazakullogott a gyűlölt négy fal közé.

A következő napokban majd megveszett a szesz után való vágyakozásában.

– Nem bírom, atyám, nem bírom, és, bármennyire is erőlködöm, hajszálra állok attól, hogy megszegjem a fogadalmam – gyónta meg letörten.

– Ne tedd, fiam, állj ellent a kísértésnek! Az Úr most próbára tesz téged, mint mindnyájunkat egyébként, és ha te most feladod, egyből visszakerülsz az elvonóba, sitibe, kiesel a munkából, és ismét étlen-szomjan fogsz tekeregni a városban – vázolta fel a plébános Szilveszter lehetséges jövőjét. – Ennél már az is jobb, ha kibékülsz azokkal a fránya poétákkal, akik úgy kinevettek nemrégen, és talán ők is meglátják a költőben megbújó tiszta lelkű, isteni életre törekvő embert is. Nos, megpróbálod?

Az autószerelő tekintete elborult, s már látta is magát a börtönök priccsein reszketni hol a hidegtől, hol attól, hogy mikor rohanja meg valamelyik beteges hajlamú rabtársa.

– Tessék? Ja, meg. Jövő szombaton megint elmegyek, de ha megint kikacagnak, kitérek a hitemből. Bocsánat, félrecsúszott a nyelvem, nem így akartam mondani.

A körben egy novella és két vers került terítékre, köztük Ostáblás Szilveszter legújabb alkotása. Aztán következett az elemzés. A szerelő opusát maga az elnök, egy hatvan év körüli, kecskeszakállú tag méltatta röviden, de velősen kiemelve a költemény egyszerűségét, tisztaságát. Ezúttal senki sem nevetgélt, de még meg is tapsolták.

Szilveszter hitetlenül hunyorgott. Ezekbe meg mi ütött! Csak nem jöttek rá ilyen hirtelen, milyen tévesen ítélték meg a jó múltkor. Na nem azért, tisztában van ő azzal, hogy nem zseni, de olyan verset, mint ők egy fél perc alatt is kieszel.

– És most, ha már itt tartunk, szíveskedne bemutatkozni nekünk? Annál is inkább, mert a versét, engedelmével készülő antológiánkba is bevennénk, és ehhez pár életrajzi adatot is csatolnánk.

– A nevem Ostáblás Szilveszter, de a legtöbben Táblénak neveznek. Negyvenéves vagyok, és egy autószerelő műhelyben meló…, dolgozom. Verset csak pár hete írogatok, bár az irodalmat már iskolás korom óta csíp…, szeretem.

– Csak pár hete? – csodálkozott el a kecskeszakállú. – Aztán mi késztette arra, hogy szinte máról holnapra kezdjen el verselni?

– Belezúgott egy tinibe – tréfálkozott egy csokornyakkendős úriember.

– Nem tudom, csak azt éreztem, írnom kell. Azóta írok, tegyük hozzá, hál’ istennek, mert ha nincs a költészet… – állt meg Szilveszter egy pillanatra, aztán zavartan, fejét felszegve folytatta: – még ma is alkoholistákkal és bűnőzökkel csavarognék Kecskemét utcáin.

A szokatlanul őszinte kijelentést döbbent csend fogadta.

– Innen, mármint a versektől jutottam el Istenig, s bár még ma is alig élek egyik napról a másikra, boldog vagyok, mert Neki szolgálhatok.

– Alleluja! – jutalmazták ismét tapssal Táblé nyíltságát, kivéve a csokornyakkendős öregurat, aki fintorogva távozott.

Ettől a naptól kezdve Szilveszter lett a kör legnépszerűbb és egyben legtermékenyebb költője. Hozott is magával minden találkozóra egy-két költeményt, és a versek csak gyűltek, szaporodtak, amíg a plébánia a református egyházzal karöltve ki nem adta Ostáblás Szilveszter újabb verseit.

– Gratulálok! Épp ideje volt, hogy ne csak az iszlám, hanem mi, keresztények is áldozzunk valamiképp az igaz hit oltárán – érzékenyült el az elnök, aki szintén írogatott verseket, csak éppen nem akadt senki, aki kiadja.

Szilveszter népszerűsége ezután egyenesen ívelt felfelé, így mi sem természetesebb, hogy megköszönve a kecskeszakállú eddigi munkáját az autószerelőt választották meg elnöknek. Persze író-olvasó találkozókra is meghívták, nem szólva az iskolai hittanórákról, kórházakról stb.

– Nagyszerű! – örvendezett József atya. – Szép kis tüzet csiholtál. Azért ne feledd, azt égve is kell ám tartanod, különben elalszik. Nem könnyű dolog, elismerem, de ha kitartasz, a ver­seiddel még te is visszavezethetsz néhány tévelygő bárányt az akolba.

– Én? Kis porszem vagyok ahhoz én, atyám.

– Akárcsak én, és minden élőlénye ennek a világnak, azért mindennek, még egy parányi porszemnek is megvan a maga rendeltetése. A miénk az, hogy óvjuk és gondozzuk a nyájat, amit az Úr a gondjainkra bízott. Jut eszembe, mikor vásárolsz már egy jobbfajta gúnyát magadnak? Szó se róla a szegénység nem szégyen, de amióta rendesen dolgozol, és nem italra költöd a fizetésed, ennyit csak megengedhetsz magadnak.

– Vásárolok, atyám, vásárolok.

– Helyes, továbbá csináltasd meg a fogaid, hogy a Katolikus rádióban is megértsék, ha elszavalod egy-két versedet.

– Mit, hol? Ne tessék velem viccelni!

– Nem szeretnél?

– Dehogynem, isten áldja meg a jóságát! – csókolt kezet hálásan Szilveszter az aranyszívű mentornak, és már másnap megvette az öltönyt, később új cipőt, inget és egyebeket, hadd legyen olyan, mint a többiek, mert már nagyon elege van abból, hogy hol megbotránkozva, hol sajnálkozva forduljanak utána az emberek.

Na ne, őt senki se sajnálja, inkább felnézzen rá, és akkor feleséget is könnyebben találhat. Okosan spekulált, meg is lett a foganatja, mert egy év múlva végre ő is a házasság kikötőjébe evezhetett. Ezzel mindent elért, ami után ácsingózott, illetve nem egészen, mert ilyenek vagyunk mi, emberek: minél többet elérünk, legyen az pénz, karrier, siker, annál többet akarunk. Tökéletességre törekszünk, holott az Úron és egyszülött fián kívül senki és semmi sem tökéletes. A tűz csiholóját a pénz, karrier, ilyesmi hidegen hagyta, megelégedett ő a minimummal is. Mindössze azokat a poétikai szabályokat szerette volna megtanulni, melyek segítségével még jobb, még szebb verseket írhatna. Valamikor tanult ugyan az iskolában effélét, de érdekelte őt akkor az iskola! A rímről még volt némi fogalma, tudta, mi a strófa, verssor, és ebben már ki is merült a tudománya.

– Hát aztán! – húzta el a száját a felesége, egy harmincöt éves, vendéglátóipari dolgozó. – A fő, hogy tetszenek a verseid, a többi lényegtelen, mert nem a tudás a fontos, hanem a tehetség. Te pedig az vagy, és ami plusz még hozzájöhet, az, ne aggódj, magától is rád talál.

– Persze, hogyne, olyan ez, mint a pénz: nem boldogít. Azért jó, ha minél több van belőle – tette hozzá Táblé csendesen, és csak azért is nekivágott a tanulásnak.

Kivett a könyvtárból egy vaskos verstant, kicsit beleolvasott, aztán csüggedten tolta el a könyvet magától. Mennyi furcsa szó, ismeretlen fogalom!: mora, jambus, trocheus, szinekdoché, haiku, cézúra. Mikor fogj ő ezek szerint alkotni? Alighanem sohasem, túl öreg ő már az ilyen bravúrhoz. De vajon tényleg tudnia kell egy költőnek ezekről? – tépelődött, vergődött. Ennek ellenére csak úgy próbaként kiizzadt egy haikut. De miért is ne, ha már tüzet csiholt, legalábbis az atya szerint, hadd legyen tűz, de akkora, hogy a föld összes népe melegedhessen mellette. Ehhez viszont tanulni, fejlődni, és merni is kell, mert:

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Alig fejezte be a haikut, már szaladt is a volt elnökhöz, és már a küszöbön szavalta:

Vírus

Nézd ezt az ökröt,
Felfalja a gazdáját,
Csakhogy élhessen.

– Mi ez?

– Egy új vizekre evező költő legfrissebb munkája. Tetszik?

– Érdekes írás – csóválgatta fejét a kecskeszakállú, ám arra, hogy tetszett-e, se bűt, se bát nem mondott.

Teltek a napok. Ostáblás élete, úgy tűnik, egyenesbe került. Sikerült leszoknia az italról, és már nem fordultak utána se megbotránkozva, se szánakozva az emberek. Többnyire divatosan öltözködött, kezet csókolt a hölgyeknek, és keresztes nyakláncot viselt a nyakában.

Csak a verseit nem adta ki többé senki sem, mi több, el sem olvasták.

Megosztás

Tweet