Ma találkoztam újra a hazuggal.
Rég nem éreztem így az erejét,
mint a bénító szorítás megfogott,
s közel, távol, sehol egy menedék.

És a tehetetlen harag fölkapott,
mert torolni ágaskodott az ész,
hazug szóért, rosszért jól visszavágni,
indulat űzött messze, tettre kész.

Megalázva bennem mind, ami jó,
fáradt s végtelen szomorú lett a lélek,
menekülést kerestem, bárhogy előlük,
de mindenütt ott voltak, s féltem.

Oly ismerős tájra tévedtem végre,
érintetlen és csöndes, szép helyre,
itt nem szántott, vetett, aratott ember,
s könnyűn feküdtem harmatos fűben.

Isten kertjében hát csend és béke volt.
Szétterült bennem a kért nyugalom,
fáradt, tajtékzó értelmem pihent,
nem várt jelre, s a szón is túladott.

És ott letettem, le én a tervemet,
hogy e faj, érte küzdve más legyen,
hisz ilyen volt, mióta áll e világ:
Isten fölé készül az ember.

A jó a rosszal mindig birokra kel,
s míg az erény áthajol fölötte,
odatartva másik, könnyes arcát,
az kőért hajol, s ítél mögötte.

Szivárvány úszik, s vértanúk dala,
meghajlott hátú éveik száza,
míg én elbújva nem lenni igyekszem,
tagadva gyöngém, mint aki gyáva.

Mindhiába, bűn s erény egyben vagyunk,
csak pillanat telt, s küzdeni vágytam,
megszenvedve minden bajunk, szeretni,
földi utunkon emberruhában.

Megérteni, bár oly nehéz, miért így,
s az idő miért csak nekünk fogy el,
hogy helyünk a világ körforgásában
kiszögelt pont mégis, páholyos hely.

2019. május, Ígéret hava

Megosztás

Tweet