Hetek óta nem hagy nyugodni egy novella. Címe: A világ végén már szép és jó, írója Móricz Zsigmond. Régen már olvastam, de most újra átböngésztem, és eszembe jutott egy hasonló történet. Meg is írnám, de minek, ha már Móricz megírta? Vagy ez nem számít, ha egyszer megírnám, hát írjam is meg, és alászolgája? Hát jó, megírom, annál is inkább, mert most már valóban nem fér a begyembe.

Volt egyszer, hol nem volt… Hm, elég meseízű kezdés, holott igaz történet, és éppen velem esett meg úgy hatéves koromban, amikor még a macskát is matykának ejtettem. Talán helyesebb hát, ha inkább így kezdem: öt- vagy hatéves koromban történt Petrozsényban. Tipp-topp kis város volt ez a Petrozsény valahol a Déli-Kárpátok tövében, ahova édesapám halála után költöztünk anyámmal, aki maga is petrozsényi volt, s csupán házassága révén került a kalotaszegi kis faluba. Hát most visszajött, és vele hozott engem is. Az új otthon számomra nem jelentett különösebb újdonságot, ugyanis édesanyámmal már előzőleg is megfordultam errefelé, és, mi tagadás, már akkor is lelkesedtem Petroşanért. Hogy miért? Talán a közeli hegyek miatt, vagy azért, mert itt villany is volt? Uramisten, villany! El tudják képzelni, mit jelent ez egy petróleumlámpához szokott parasztnak? Aztán, soroljam a többit is? Mozi, strand, futballpálya, nem szólva arról a sok-sok üzletről, amikben a raháttól (szultánkenyértől) a halváig mindent meg lehetett kapni, ha volt pénzed. Házunk, bocs, nagyszüleim háza egy kőhajításnyira épült a petrozsényi hegyektől, fel is battyogtam a dombra szinte naponként.

– Ejnye, úrfi, már megint hol csalinkáztál? – zsörtölődött néha édesanyám.

– Csak a hegyen, édesanyám.

– Aha, jól sejtettem. Aztán mi a csudát csinálsz ott mindig, édes fiam?

– Semmit, csak úgy ülök, napozok, gyepszánkózok, néha felmászok egy-két fára, és hallgatom a madarak énekét.

– Miért, a földről nem hallod, és mi ez az izé… gyepszánkó?

– Csak egy deszka, amivel lecsúszok a dombról, édesanyám.

– Hát csak vigyázz magadra, és ne csámborogj messzire, mert ha, tegyük fel, betévedsz egy erdőbe, megesznek a medvék vagy farkasok – tette hozzá sötéten.

A figyelmeztetés hatott, nem csámborogtam, csak úgy, képzeletben, akkor viszont gyakran. Legfőképp a Páring hegységre, mely nem messze tőlünk ágaskodott az ég felé. Ez ám a magasság! Nem csoda, hogy a Mândra-csúcsról például még nyáron sem olvad le a hó teljesen.

– És azt tudtad, hogy onnan már csak pár metru (méter) a cer (mennyország)? – cifrázta a maga félig román, félig magyar nyelvén Ghiţă (Gyuri) nevű barátom. – Most mit nézel?

– Mi az a csér?

– Az? Az ott fenn, ahova a jó emberek kerülnek, ha meghalnak! – mutatott az ég felé.

Tehát mennyország – világosodott meg az agyam, és nem beszéltünk többet a dologról. Tudniillik nem hittem, hogy tényleg létezik olyan magas hegy a világon, ahonnan felsétálhatnék édesapámhoz a mennyekbe. Hej, pedig de klassz lenne újból viszontlátni apámat, hallani a hangját, érezni, amint átölel. Mekkora fantáziája van ennek a Gyurinak! Hanem a gondolat mégiscsak szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy azért a Mândraról mégiscsak elérhető a menny­ország? Talán meg kellene erről másokat is kérdezni – furkált a kíváncsiság. Vajon hogy érez­heti magát ott az édesapám, egyáltalán milyen lehet ott az élet, ahol már sosem halnak meg az emberek?

– Te tisztára hülye vagy – nevetett ki Albi bátyám, amikor nála is rákérdeztem.

– Te vagy hülye.

– Mi? Elismételnéd még egyszer? – ugrott nekem, mint egy fúria, és a következő pillanatban már egymáson hemperegtünk.

– Mi ez a zenebona! – perdült ki a konyhából hófehér hajú nagyanyám. – Pali, már megint verekedsz a bátyáddal? – rántott ki Albi kezéből gorombán.

Persze nem azért, hogy megvédjen, hanem hogy ő vegyen kezelésbe. Fura öregasszony volt a najma (nagymama). Mintha élvezte volna, hogy megverhet – változott fokozatosan ürömmé a Zsil-parti város iránt érzett lelkesedésem.

– Nesze, ez a tied! – vágott rám egy pálcával. – Tanuld már meg végre, hogy a kicsinek hallgass a neve, kis pisis.

– Nem vagyok pisis, ő támadt rám először, pedig csak kérdezni akartam tőle valamit.

– Ne hazudj, egy kérdés miatt még senki sem ront a másikra. Mit akartál kérdezni?

– Nem mondom meg.

– Ó, te megátalkodott gonosz csont! – emelte rám ismét a pálcáját.

– Állj! – bukkant fel a konyhaajtóban édesanyám is. – Anyu, volnál szíves bejönni a kony­hába két percre!

Föllélegeztem, megszabadultam a najmától. Most biztosan miattam pattognak. Négyszem­közt, miután édesanyám előttem sohasem perlekedett az anyjával. Hacsak nem maguk közt, ám ezt soha életében nem árulta el nekem, miközben én, nem tudom, miért, de folyton azt vár­tam, hogy nyíltan, ne a hátam mögött védjenek meg, ha bántanak.

– Gyere, beszélgessünk egy picit! – ült mellém édesanyám az udvari kispadra, amint fél órával később kisuhant a konyhából. – Tulajdonképpen min kaptatok össze?

– Semmin, én csak… csak azt kérdeztem Albitól…

– Hogy?

– A Mundráról is elérhető-e a mennyország?

Édesanyám arca elborult.

– Nem érhető el. Égig érő hegy nincs, csak a mesében.

– Akkor égig érő fa sincs? – emlékeztem vissza egyik kedvenc mesémre, amivel anyám szokott elaltatni a kajántói paplakban.

– Az sincs, de miért érdekel téged annyira a mennyország? – simogatta meg az arcomat.

– Merthogy olyan… olyan… – hebegtem-habogtam; sehogy sem jutott a megfelelő szó az eszembe.

– Mindegy, ne erőlködj!

Keveset hallgattunk, majd fordított egyet a beszéd kerekén:

– Megszoktad már Petrozsényt?

– Meg, nagyon édi város, kicsit furcsa, de majd ezt is megszokom.

– Furcsa? Miben furcsa? – csodálkozott rám édesanyám, persze érthető, tősgyökeres petrozsényi létére neki inkább Kajántó volt idegen.

– Hát… itt mindenki siet, hadonászik, kiabál, és olyan nyelven karattyol, amiből egy kukkot sem értek.

– Mert románul beszélnek. De ne aggódj, pár év múlva te is éppúgy fogsz hadonászni, beszélni, mint a többiek. Amúgy bánt, csúfol-e Petrozsényban valaki? – puhatolódzott tovább óvatosan.

– Nem csúfol, esetleg a Dudu, tetszik tudni az a bolond fiú a dr. Petru Groza utcából. Folyton ütögeti a tenyerét, és azt mondja: boz, bozor vagy ilyesmit.

– Bozgor (gúnynév: magyar)? – halványodott el édesanyám.

– Igen, mit jelent?

– Nem tudom. Más nem heccel?

– Csak Albi.

A najmát kihagytam, pedig már a nyelvemen volt, aztán eszembe jutott natata (nagyapa), aki ki nem állhatta, ha árulkodik valaki.

– Szegénykém, mennyire sajnállak, de hát nem egyformák az emberek. Te jó fiú vagy, és ha megmaradsz ilyennek, előbb-utóbb még az a bolond Dudu is megszeret.

– Najma is? – feledkeztem meg a tatáról.

– Vele meg mi bajod? Jó, elismerem, hogy hamar eljár a keze, de az öregeket akkor is kell tisztelni. Meg aztán azt se felejtsd el, hogy mi vagyunk a házában, nem ő a miénkben – szakadt fel egy sóhaj a melléből. – Megértetted?

Meg, a fejembe verte ezt már a najma meg a dédnagyapám is, és bizony nagyon meg kellett gondolnom, hova lépjek a tükörfényes padlóján, arrébb toljak egy széket, vázát stb. Ha mé­gis megtettem, már süvöltött is rám a nagyanyám:

– Hé, lakberendezőnek képzeled magadat? Legalább engedélyt kérnél, mert nálunk ez így szokás, és ha nem tetszik, fel is út, le is út, vegyetek ti is egy házat a városban.

No hiszen, házat, amikor anyám sovány tanítónői fizetéséből sokszor még egy ingre, zoknira sem futotta, ezért többnyire Albi kinőtt ruháival kellett beérnem. Még volt egy bátyám, a Jancsi, de őt az apai nagyapám nevelte valahol messze-messze egy marosszéki faluban. Hogy miért ő, és Albit miért a nagymama vette gondjaiba, egyáltalán, miért szakítottak el minket egymástól? Nem kötötték az orromra, én meg nem is nagyon kérdeztem.

– Akkor megegyeztünk? Többé nem feleselsz sem anyámmal, sem a tatával. És, kérlek, légy türelmes Albival is.

– Vele miért?

– Mert idősebb, másrészt ideges. Hiszen tudod, az orvos utasítására még Bromovalt (régi román nyugtató) is kell szednie.

– Türelmes leszek, ha ő sem köt belém.

– Persze, majd szólok neki. Itt a kezem, nem disznóláb.

Kezet fogtunk. Na, ez ritka pillanat volt, miután édesanyám ritkán állt le velem csevegni. Nem mintha nem lett volna mondanivalója, de igen-igen zárkózott asszony volt. Különösen azóta, hogy édesapám öngyilkos lett. Vagy megölték? Sosem derült ki, de ha meg is gyilkolták, biztosan nem a pénzéért, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.

– Holnap vasárnap. Reggel szőnyegmosás a Malea-patakban. Igaz, hogy a tízparancsolat szerint vasárnap nem szabad dolgozni, de olyan ragyogó idő van, hogy ezt a napot kár és vétek kihagyni. Velem jössz?

– Éljen!

Másnap reggel 7-kor kellett volna indulnunk. Igen ám, de Albit sehogy sem lehetett kicsalni az ágyából, márpedig a terv szerint ő szállította volna a szőnyegeket egy rabában (talicskában).

– Hagyd békén, Margit! – intette le anyámat najma. – Ne erőltesd, hadd pihenjen! Majd eltolod te magad azt a rabát, nem nagy ügy.

– Én? – vörösödött el édesanyám, aki ugyan sosem tartotta magát úrinőnek, de akkor is mit szólnak majd hozzá a szülők, gyerekek.

– Eltolom én – ajánlkoztam erre azonnal. – Mi kimossuk, Albi meg elhozza később, ha már felébredt.

– Te? – meredt rám najma, aki sok mindent feltételezett rólam, csak azt nem, hogy ennyi szőnyeggel elbírok. – Nem lesz ez neked túl nehéz?

– Próbáljuk ki!

Kipróbáltuk. Meg sem kottyant. Erős gyerek voltam ám, ha nem is annyira, mint a bátyóim. A kertünk 2-3 km-re szerénykedett a cătunul Malea (Maleanegyed) elején. Ebben a dzsumbujban laktak a szűk nadrágban és térdig érő fehér ingbe öltözött momârlanok, akik a dákok leszármazottjainak tartották magukat. Miután a mintegy fél holdnyi hobbinkat senki sem gondozta, nem is termett meg benne szinte semmi sem. Én mégis imádtam, és alig vártam a napot, hogy nyaranta egyszer-kétszer megfürödjek a Malea vízében. Most is ez történt. Alig mostuk ki anyámmal a szőnyeget, már rohantam is a patakba, időnként a Paring felé tekintve, ugyanis pont arra vezetett az út az égig érő hegy felé. Dél körül megérkezett Albi is, és utána már kettesben lubickoltunk.

– Nem vagytok éhesek? Menjünk haza, legények! – szólt ránk két óra körül édesanyánk.

Megraktam a rabát szőnyeggel, Albi tolta a talicskát.

– Nehéz? – kérdeztem a bátyámtól.

– Nem a, de hogy te nem bírnád, az is bizonyos – ragadta meg Albi az alkalmat, hogy szokása szerint megmutassa, mennyivel erősebb ő, mint az öccsei.

– Lássuk! – vettem ki kezéből a talicskát.

– Bírod még? – kérdezte Albi öt perc múlva gúnyosan.

– Már miért ne bírnám?

Tíz perc múlva:

– Na, hogy ityeg a fityeg, kis prücsök? Ahogy elnézem, nemsokára téged is fel kell rakjalak a rabára.

Nem szóltam semmit, de most már azért se adtam fel. Tény, hogy közben meg-megpihen­tem, de a talicskát akkor is eltoltam hazáig.

– Brávó, ezt jól megcsináltad – robbant ki otthon Albiból a nevetés, és úgy nevetett, kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.

– Te meg mért rötyögsz? – értetlenkedtem, amíg le nem esett a tantuszom: ezzel a trükkel ugratott be, hogy helyette is lejsztoljak.

– Nesze, ez a tied! Amilyen a munka, olyan a jutalom – jutalmazta meg munkáját nagyanyám egy tábla csokival.

Nem hittem a szememnek. Nagy dolog volt ám mindössze négy évvel a háború után a cso­koládé, amikor még kenyérre is alig futotta, a fél világ romokban hevert, és az aszfalton még mindig ott rajzolódtak a tankok hernyótalpainak nyomai.

– És én? – nyújtottam feléje a kezemet.

– Te? Téged megjutalmaz majd az édesanyád.

Meg is tette, ha nem is csokival, amit maga is megkóstolt volna, ha egyáltalán be tudta volna szerezni. Hogy a najmának miért és miből sikerült, nem tudom, hiszen folyton azért lamentált, hogy egyre kevesebb a kliense, tudniillik szabóként maszekolt. Ennek ellenére mégis mindig tudott kedveskedni valamivel Albinak.

– De anyuka – zúgolódott néha édesanyám – ne felejtsd el, hogy Albin kívül van még egy, sőt, két unokád.

– Képzeld, nem felejtem, és úgy is vásárolok, hogy Palinak is jusson belőle – vágta ki magát najma zavartan. – Ugye, Albi, amit tőlem kapsz, annak felét mindig odaadod az öcsédnek?

– Hogyne, természetesen – erősítette meg Albi fanyarul, és ezzel minden rendben is lett volna, ha valóban ezt teszi.

Csakhogy nem tette, hiába kérlelte őt édesanyám, meg sokszor najma is. Nem osztozkodott ő az úristennel sem. Még arra sem adott engedélyt, hogy igyunk a poharából, merthogy külön pohara is volt ám, meg villája, kanala, mint egy királyfinak a mesékben. Szegény világ, vetett ágy – hüledeztem magamban, micsoda palotába pottyantam!

– Készülj, Pali, költözünk! – lepett meg édesanyám egyik nap kisírt szemekkel. – Segíts összeszedni a holminkat.

– Már megint? Hova megyünk?

– Csak a másik szobába.

Kulcsra zárta a szobát, és egy teljes éven át még csak nem is köszöntek egymásnak.

– Hohó, nincsen ez jól, gyerekek. Béküljetek ki, de ízibe! Margó, te vagy a fiatalabb, kövesd meg az anyádat! – unta el a dolgot egy idő után natata, a Katona család fővezére.

Szép szál, pirospozsgás arcú, orosz fogságot megjárt öregember volt a dédapám. Albi imádta, én féltem tőle, és ugyancsak óvakodnom kellett, mit mondok, cselekszem, hogy ne kapja le a derékövét, ha bepörgött. El is tángált rendesen anélkül, hogy bárki kivett volna a kezéből. Aha, tehát najmának és édesanyámnak is dirigált. Kétségkívül, de az sem kizárt, hogy otthon sem volt anyám olyankor. A regulázás után következett az izvinite, vagyis bocsánatkérés, ahogy nagytata a maga román, orosz szavakkal kevert makaróninyelvén szokta nevezni. Ettől irtóztam a legjobban. Valahogy nem passzolt a természetemhez, hogy bocsánatért esedezzem, főleg, ha ártatlannak is éreztem magamat. Ha ellenkeztem, letérdeltetett, és addig fel sem állhattam, amíg bocsánatot nem kértem. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy hol az égig érő hegy, hol Kajántó felé kezdtem sandítani. Milyen csodálatos lenne visszamenni csöndes kis falumba, ahol senki sem bántott. Ellenkezőleg: szeretett, kiváltképp az édesapám, aki sosem tett különbséget közöttünk, és egyetlen egyszer sem villant meg semmilyen pálca a kezében. Egyébként anyáméban sem, csupán azt nem értettem, miért olyan szomorú. Édesapám halála miatt? Naná, mi másért, bár a najmával is össze-összezördült néhanapján.

– Édesanyám, miért haragszik ránk a nagymama? Ejnye, hányszor kérdezed még? Jó, jó, kissé ideges, de ki nem az mostanság? – védte meg az anyját szelíden. – Ez a háború mindnyájunkat kicsinált. Ennek ugyan már négy éve, de az ország még mindig éhezik, munka nincs, a boltok üresek. Még szerencse, hogy te ilyen kicsi vagy, és igazából fel sem tudod fogni, mi történik.

– De tudom – húztam fel az orromat, amiért ilyen kicsinek és butának tart.

Pedig tényleg nem tudtam. Legfeljebb éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a „famíliával”. Hadd kezdjem az anyámmal! Mint említettem volt, édesanyám Kajántón gyönyörű, képzeletemet felgyújtó mesékkel altatott el esténként. És sohasem könyvből olvasta fel a meséket, mint Vera óvó néni az oviban, hanem kívülről fújta valamennyit. Amikor sejtelmes, cigarettától rekedt hangján rákezdte, hol volt, hol nem volt hetedhét országon túl, egy perc múlva már magam is hetedhétországon túl jártam, megmásztam az üveghegyet, legyőztem a hétfejű sárkányt, és aranyszőrű bárányokat teregettem. Petrozsényban még csak fel sem olvasott, és már csak a születésnapomon ölelt meg, már ha egyáltalán eszébe jutottam. Hogy mennyiben adtam erre okot, nem emlékszem. Szerintem nem is voltam rossz gyerek csak nagymama szemében. Édesapámat ritkán említették. Anyám mélabúsan, nagyanyám azonban szidta, mint a bokrot: nem rokonszenvezett a papokkal. Hát istenem, ilyen is van. Talán miatta nem bírt engem sem. Akkor viszont miért ajnározta Albikát?

Valamelyik november végi délután sikerült megint kivernem a biztosítékot najmánál. Már nem emlékszem, mivel, tény, hogy ki kellett menekülnöm az utcára, nehogy ismét elagyabugyáljon. Mint minden gyermek természetesen én is féltem a veréstől, ezért nem is mertem hazamenni. Esteledett. Összevissza csatangoltam a városban, s noha egyre hűvösebb lett, még mindig nem tudtam legyőzni a félelmem. Mit csináljak, hova menjek? A vasútállomásra? Hát persze, hogy oda, hova máshova! – surrantam be a sala de aşteptareba (váróterembe). Itt jó meleg volt, akár reggelig is ellehetnék. Addig a najma haragja is alábbhagy, és visszamehetek anyámhoz – terveztem el magamban. Leültem egy kövér, nagy mellű nő mellé, és lehunytam a szememet. Éreztem a combjait, azok is melegítettek. Éjfél körül megjelent két ösztövér milicista (rendőr). Akkoriban rengeteg közeg járőrözött a városban, és ha azt nézzük, hány banda, csavargó kóborolt az utcákon, erre alighanem szükség is lehetett.

– Tu vii cu mine! (Te velem jössz!) – szűrtek ki a zsaruk üstöllést egy toprongyos alakot.

Velem nem törődtek. Valószínűleg azt hitték, a kövér nőhöz tartozom. Reggel korán aztán visszalopóztam anyámhoz.

– Te hol voltál?! – ripakodott rám édesanyám. – Már éppen be akartuk jelenteni a milícián, hogy eltűntél. Szóval hol voltál?

Jólesett, hogy aggódott, de még jobban esett volna, ha már eleve megvéd vérmes természetű anyjától.

– Az állomáson – rántottam fel a vállamat. – Nem mertem hazajönni, nehogy kikapjak.

– Pali, Pali, hát te már sosem javulsz meg? – Gyere! – fogott karon váratlanul.

– Hova?

– Üdvözlőd a nagyanyád, és bocsánatot kérsz tőle.

Egy hét múlva megismétlődött a jelenet, vagyis nem vártam meg, hogy elrakjon, kitrappoltam az udvarra és bezárkóztam a fáskamrába. Ezúttal az volt a bűnöm, hogy engedelme nélkül bátorkodtam megenni egy üveg befőttet.

– Bújj elő, te kis tolvaj!

Volt eszembe, már a nap is lecsusszant az égboltról, és én még mindig ott remegtem a fészerben.

– Itt vagy még? – óvakodott elő nemsokára édesanyám.

– Itt vagyok.

– Gyere velem, kisfiam, ne truccolj! – nézett körül aggódva, nem les-e utána Albi vagy a nagymama. – Legalább most az egyszer kérj bocsánatot anyámtól. Hidd el, akkor nem ver meg. Csak annyit, mondj, bocsánat, és minden rendben lesz.

– Nem kérek!

Nem éreztem magam hibásnak, mert micsoda bűn az, ha valaki megkóstol egy kis befőttet. Kajántón miért nem néztek ezért tolvajnak? Édesapám még meg is dicsért, amiért olyan jó az étvágyam.

– Rossz fiú vagy, most már én is haragszom rád. Remélem, nem fogsz megint az állomáson aludni. Várj, hozok neked vacsorát, meg egy gyapjútakarót.

Megköszöntem a takarót. Albi biztosan kezet csókolt volna ezért anyámnak, én magam is szinte megtettem, aztán meggondoltam magamat. Hogy miért? Gőzöm sincs, szégyelltem is magam piszkosul, de hát ez az igazság, szép, nem szép, nem éreztem semmi hálát iránta.

– Köszönöm, maradok.

No, nem a kedvéért, csak itt, ha hideg is volt, egy milicistától sem kellett tartanom. Albi nem jött ki, érdekelte is őt, hogy vagyok, mit érzek. Csak a kutyám, Pixi ugatott. Őt bezzeg érdekeltem, csak hát persze hiába, mert a najma láncra verve tartotta, nehogy letapossa féltve óvott virágait az udvaron.

– Jaj, ne tessék megkötni. Majd én megtanítom, hogy ne taposson le egyetlen rózsát sem – kérleltem.

Falra hányt borsó volt. Dédapám még rá is tett egy lapáttal:

– Tanuld meg, hogy az életben mindenkinek megvan a maga helye és feladata. A kutya helye a láncon van, és az a feladata, hogy őrizze a házunkat, te pedig szót fogadsz, mert így rendelte a Jóisten.

Egy óra múltán lehűlt a levegő, és lassan olyan hideg lett, hogy a gyapjúpléd ellenére is cidriztem. Milyen jó azoknak, akik olyan országban élhetnek, ahol mindig meleg van! Például Afrikában. Ghiţă szerint ott mindig nyár van, mint a mennyekben. Mennyország. Vajon tényleg létezik?

– Természetesen létezik – gyúlt ki a fény édesanyám nagy, kék szemében. – Papfiú létedre szégyellheted magadat, hogy ilyeneket kérdezel.

– És ott… ott nem vernek meg senkit sem? – pirultam el egész a fülem tövéig.

– Nem hát, miután ott senki sem akarja megalázni, megtörni a másikat, bizony, békében és szeretetben él mindenki, ezért nem is kell félnie soha senkitől.

Elaludtam, és pár percre rá már a Mândra-csúcsról nézegettem a gomolygó felhőket. Brr, itt még hidegebb van, köröskörül hó, valahol messze alattam keskeny szerpentin kanyargott.

– Édesapám, itt vagyok!

Valaki hirtelen vállamra tette a kezét hátulról.

– Édesapám!

Nem ő volt, hanem egy magas, karcsú alak hófehér palástban.

– Isten hozott a világ tetején!

– Te angyal vagy?

– Te mit gondolsz?

– Nem vagy az – görbült sírásra a szám, amiért nem édesapám szállt le hozzám.

– Mert?

– Neked nincsenek szárnyaid.

– Vagy úgy! No, isten áldjon,

– Mi az, megharagudtál?

– Szó sincs róla, én sosem haragszom meg senkire. Vigyázz magadra, és ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, most szépen leballagsz a Paringról, ugyanis sem innen, sem most nem láthatod viszont az apukád.

– Mert?

– Ő nem angyal, ezért nincs is a mennyekben.

– Hanem hol van?  A pokolban? – hasított belém az irtózat.

A választ sajnos nem hallottam Pixi miatt, akinek éppen akkor szottyant kedve ugatni. Az­óta jó pár évtized pergett le az idő rostáján, és megtanultam, amit mindig is sejtettem, hogy égig érő hegyek bizony nincsenek. Álmomban mégis gyakran megesik, hogy fel-felmászok egy sziklára, lábam, kezem vérzik, és alig kapok levegőt, ennek ellenére mászok, makacsul kapaszkodom tovább fölfelé.

A semmibe.

Megosztás

Tweet