Siettem a patikába. Valami fura csalánkiütés jelent meg mindkét karomon, arra adtak gyógyszert. Cudar, hófúvásos idő volt aznap. Feltűrt kabátgallérral és orromra húzott sállal robogtam át a hóbuckákkal szegélyezett téren, amikor az egyik pad felől vékony, elkínzott hang ütötte meg a fülemet:
– Te vagy, Amálka? – a hang egy nagy, fekete gombolyagból jött, ami a hófúvás miatt inkább már fehérnek látszott. Közelebb mentem a kupachoz. A sok kacat közül egy csőrszerű orr és két lilára fagyott, aszott orcáska, no meg a hozzá tartozó seszínű szempár bukkant elő.
– Megismertelek a járásodról – nyikorogta a hang – én vagyok az apád húga, Manci nénéd a Felszegből! Csak nem felejtettél el…
Lekuporodtam melléje a padra. Ide-oda ugráló tekintetén láttam, hogy teljesen el van tájolódva. Ki tudja honnan vetődött ide és mióta ücsörög a hóesésben. Már teljesen át volt fagyva, ha lettek volna fogai, valószínű hallhatóan összekoccannak.
– Hát persze, hogy emlékszem, Mancika néni! – hazudtam mosolyt erőltetve és próbáltam tenyerembe fogni jéghideg, apró öklöcskéit.
– Ajaj, mennyi tejbegrízt főztem én neked, mikor akkorácska voltál, mint ott ni, az a veréb. Apádék jártak a traktorgyárba, aztán reám bíztak, ott seflettél egész nap a szoknyám körül, etettük a tyúkokat, szedtük a ribizlit. Jaj, azok a finom porcelán tálak s a kövér húslevesek…
Elfulladt a hangja és köhögni kezdett. Aztán lehunyta a szemét, mintha azokat a megrakott ünnepi asztalokat, meg a körbenülő népes családját akarná előhívni egy röpke látomásban. Lehúztam a kesztyűmet és „beöltöztettem” vele a két csontra aszott kezecskét. Már nem viszkettek a hólyagos karjaim s a gyógyszertárról is megfeledkeztem. Csak néztem az elkínzott, csuparánc-arcot s úgy tűnt, hogy halvány rózsaszín pír jelenik meg rajta.
Hozzászólások