Korán leesett a hó abban az évben, már november közepén nagy pelyhekben üzente meg a tél, hogy közeledik, és hogy igazán nincs melegszívű kedvében. Nem libegett, hanem zuhogott a hó, vastagon befedte a földet, de még a füstölgő kéményeket és a szénfaló, fekete mozdonyokat is.
A gyerekek megépítették az év első hóemberét, közösen egyet, hatalmasat. Dolgoztak rajta sötét estig, csak a vacsora vetett véget a vidám zsivajnak. Akkor aztán a konyhaajtót becsukták, a hóember kinn maradt a fényes téli estében. Az ajtó alól a meleg vacsora, a meleg fürdővíz és a meleg kemence illata áradt ki.
– Itt elolvadok reggelig! – gondolta a hóember és lassan odébb vonszolta magát az istálló felé. Reggel a gyerekek örömmel fedezték fel tegnap esti barátjukat. Kipótolták elolvadt subáját, kezébe bot helyett seprűnyelet adtak, és a madárijesztőtől kölcsönvett kalapját piros színű fazékra cserélték. Hogy odébb került néhány lépéssel, ki törődött vele!
Éjszakánként az istállóból is meleg párállott ki, a gazda reggel be is szórta szalmával a hóember szép fehér ruháját. A ló álmában olyanokat horkantott, hogy a hóembernek ijedtében reszketni kezdett a kezében a seprűnyél. Ment hát tovább, most már ki a kertbe. A gyerekek játszottak vele, aztán elunták, hógolyózni kezdtek. Egy vörös képű fiú kőkemény hógolyóval úgy meghajította, hogy a hóember szénszeme messze repült. Jobb is, nem láthatta, hogy örült a vörös képű a jól sikerült dobásnak. Egy babos kendős kislány visszarakta a kerek szénszemet, jól belenyomva a hóember fejébe. Szúrt egy kicsit, de legalább újra látott.
És hallott is – a fején díszelgő fazék fülével. De, jaj, inkább ne hallott volna! Korán reggel kijött a gazda, álmosan feltekintett az égre és hátra szólt nagy hangosan a konyhába: – Meleg esőfelhők jönnek! – a hóember seprűje ismét reszketni kezdett.
Az esőfelhők helyett azonban megérkezett a Mikulás. Szikrázó jégháton röpült a szánja, jött a kerteken át, és mielőtt a házba lépett volna, odahajolt a keményre fagyott, csillogó hóemberhez és aranyos szálú, piros nyelű virgácsot nyomott a kezébe.
– Az idén te kapod a gyerekek helyett! – szólt mosolyogva a hóembernek. A hóember olyan boldog volt, hogy félt: a boldogságtól felmelegszik a szíve, és lyukat olvaszt az oldalára. De csak szén szeme csillogott vidáman.
Reggel, amint kiszaladtak a gyerekek a házból, a kezük még csokoládécsizmát szorongatott, meg almát majszoltak, de máris észrevették a kertben a hóembert, a kezében a virgácsot.
– Nahát, valami tréfáskedvű legény a hóember kezébe virgácsot nyomott! – kiáltott a vörös képű, kitépte a hóember kezéből az aranyvesszőket, a hóember keze a földre hullott. És nem volt ott a babos kendős, hogy visszatapassza…
A decemberi hóviharok felhizlalták a hóembert, a feje szinte eggyé vált a testével, a törzse pedig olyan széles lett, mint a kútház. A gyerekek el-elmaradoztak, inkább szánkózni mentek, meg csúszkálni a befagyott tóra. De a kutya gyakran odajött hozzá. Először megugatta, aztán megszimatolta, végül megszólította: Te ki vagy?
– Én a hóember vagyok!
– Szóval te hozod a hideget?
– Én nem! Én csak őrzöm!
– És ha meleg lesz? – érdeklődött tovább a kutya. – Akkor mi lesz veled? Akkor mit őrzöl? Vagy akkor elmész innen?
– Akkor? Akkor… hajaj! – a hóember csak sóhajtott és nem tudott mit felelni. A kutya elszaladt, a hóember pedig hosszan merengett a szikrázó téli csillagok felé.
Óh, a karácsony, az nagyon szép volt! Feldíszítették a szobában a fenyőfát, gyertyát is gyújtottak az ágak kinyújtott karjain, késő estig kihallatszott a házból a vidám játék zaja és kiszivárgott a vacsora barátságos illata.
Fehér volt a karácsony és a hóember örült a szikrázó szép hidegnek. Újabb hóval köszöntött be az újesztendő is, a tréfás kedvű fiúk hegyes csákót nyomtak a fazék tetejébe, a hóember kezébe meg trombitát adtak. A hóember nem szerette, hogy csúfolkodnak vele, de legalább újra lett karja.
Aztán lassan erőre kapott a téli napfény. A bolondos süveg megroggyant a hóember fején, aztán leesett, szerencsére hátra, ahol a hóember nem láthatta. Seprűjére támaszkodva a hóember éjszaka óvatosan a diófa árnyékába húzódott. Már ami árnyékot a csupasz ágak adhattak.
Aztán jött a szél, hizlalta körülötte a tócsákat. De a hóembert jól megépítették, kemény volt a feje, a teste meg elég terebélyes. A fazék is védte a napsugaraktól.
Február végén meleg eső permetezett a kertre, a fákra. A hóember olyan szagokat érzett, amit hóemberek nem szoktak érezni. A tavasz illatát. De tudta, hogy ez az illat az ő halálát is jelenti.
– Nézzétek, ez a hóember milyen jól tartja magát! – kiabálták egyik reggel a gyerekek.
– Már nem sokáig! – nevetett a vörös képű. – Hamarosan azt mondja majd, hogy placcs! – és lábával egy közeli nagy pocsolya vizébe taposott. A pocsolya szennyes, szürke vize végigpettyezte a hóember fehér színű bundáját.
– Mit akartok, november óta itt áll! – mondta a babos kendős kislány. – Hosszú életű hóember volt! – és elszaladtak.
Szíven ütötte a szó a hóembert. Hogy ő csak volt hóember? És hamarosan szürke pocsolya lesz, mint ez a maszat itt a mellén?
Az éjszaka hideg szél fújt, talán az utolsó. A hóember összeszedte minden erejét. A hidegben megkeményítette izmait, és a málladozó seprűnyélre támaszkodott.
A kert végében elhagyott jégverem árválkodott. Már évek óta nem használták. Jégverem! Olyan szépen csengett a szó a hóember fülének. Oda igyekezett. Nehezen vonszolta a testét, amely elformátlanodott a rátapadt és a leolvadt hótól. A nagy erőlködésben a piros fazék is legurult a fejéről. De végül csak elérte a jégvermet, amely egész éven át árnyékos volt és hideg. És jó huzatos! – Talán ott kihúzom az új fagyig! – gondolta és számolni kezdte a napokat.
Reggel a gyerekek megtalálták az elgurult fazekat. – Elolvadt a hóember! Itt a tavasz – kiabálták összevissza. Csak a babos kendős kislány forgatta a fazekat a kezében, gondolkozott egy darabig, aztán eltette a jövő télre.
Hozzászólások