Egy vasárnap reggel Opti Miska arcmaszk nélkül indult sétálni. Június. Milyen gyönyörű idő van! Az utcák ennek ellenére elég néptelenek, bár még a Covid–19-es vírus is elpucolt. Jó, nem teljesen, az óvintézkedések azért még hatályosak, de ki törődik már velük.

– Jó napot!

– Á, kit látnak szemeim, Sopánka szaki! Ezer éve nem láttam, pedig ugyanannál a cégnél melózunk.

– Csak melóztunk, Opti úr, csak melóztunk, mert már útilaput kötöttek a lábamra.

– A magáéra is? Sajnálom, de hát tudja, milyenek a járványok, ha valahol felütik a fejüket, ott az egészségtől a gazdaságig minden romba dől. Szerencsére nem sokáig, nálunk már visszahúzódozóban van a világjárvány, hála a kormány idejében hozott intézkedéseinek.

– Hála? Mi az hogy hála? Ez a kötelessége, a szentségit! – káromkodta el magát az ősz hajú, hózentrágeres liftszerelő. – Ami pedig az idejében hozott intézkedéseit illeti, hát arról is megvan a véleményem.

A kerek képű, harmincötödik éve felé kacsingató szaki nem firtatta. Ismerte az öreg véleményét.

– Amúgy hogy van? Hogy viseli a bezártságot?

– Rosszul. Csak most értettem meg igazán, mit érezhetnek a rabok, akiknek évekig négy fal közt kell élniük. Öröm az ürömben, hogy a többi kirúgott melóssal ellentétben, nekem még itt a nyugdíjam. Nem sok, de valahogy kijövök belőle, no meg gyerekeim, barátaim is vannak, akik, ami igaz, az igaz, naponként meglátogatnak – ismerte el a lapátra tett iparos.

– Hát akkor? Mi a probléma? Az idő folyamatosan javul, a gazdaság, egészségügyi kilátások dettó. Nem adok egy hetet, és meglátja, nálunk is teljesen megszűnik a válsághelyzet.

– Írják az újságok, papolják a tévében, de mi a garancia arra, hogy minden szavuk hiteles? Végül is bizonyíték nélkül bárki bármit állíthat. Ellenőrizhetjük? Nem, még csak meg sem cáfolhatjuk, hacsak nem akarjuk ránk irányítani bizonyos szervek figyelmét.

– Na ne, hiszen szólásszabadság van. Elnézést, mindig elfelejtem, hogy maga olyan korból származik, amikor még tanácsosabb volt hallgatni.

–Tanácsos az most is, csak maga még nem tudja.

– ?

– Ráér?

– Igen, miért kérdezi?

– Hát csak úgy. Szeretném végre kibeszélni valakivel magamat. Talán tottyanjunk le erre a padra, ha a tisztelt úr megengedi. Szabad? – kért engedélyt Sopánka úr a padon sütkérező nap­szemüveges öregtől.

– Tessék!

Leültek.

– És a maszkja? Nincsen maszkja, kolléga?

– Bocsánat – köhintett a kerek képű, kék szemű szerelő –, éppen feltehetem, de már állítólag nem kérik. Legalábbis utcán, úgy tudom.

– Opti úr, maga köhög. Csak nem fertőződött meg maga is? – sápadt el a hepciás természetű nyugdíjas. – Láza van? Ne hívjam esetleg a mentőket? – tapogatódzott a mobilja után riadtan.

– Kutyabajom, a vállalat mindenkit szemmel tart, és a legkisebb gyanús jelre is azonnal intézkedik. Mi az, meglepődött? Az állam vigyáz ám a dolgozói egészségére.

– Naná, hogy vigyáz, főleg, ha az ő érdeke is egyúttal. Na, meséljen, mi újság a melóban?

– Az emberek nagyon félnek, az tuti. Ki a vírustól, ki a klímától, ki a további leépítésektől.

– Kivéve magát, ha jól sejtem.

– Eltalálta. Ha vigyázunk magunkra, és az állam bácsi sem hagy a sorsunkra, igazán fölösleges majrézni.

– Hej, ha én is ilyen fiatal és optimista lehetnék! Ahhoz meg mit szól, hogy az okosak már a járvány második hullámáról beszélnek, és ha ehhez hozzáveszem a migránsok újabb rohamát, nem a legrózsásabb jövőt jósolok magunknak.

– Majd megoldjuk, efelől ne legyen kétsége. Egyelőre adjunk hálát istennek…

– Nem az államnak? – villantak meg az öreg sárgás fogai.

A férfi ajka idegesen megrándult.

– Már megint kezdi? Hát ezért akarta kibeszélni magát, majszter úr?

– Miért, nem logikus a kérdésem? Ha már ennyire bízik az államban. Szóval, miért adjunk hálát… istennek?

– Hogy végre nem fázunk, és mostanság mi gyártjuk a legmodernebb lélegeztetőgépeket – nyújtózkodott el a padon a palacsinta arcú szerelő. – Kicsit hosszúra nyúlt az idei tél. Már szinte azt hittem, a globális felmelegedés lehűléssé változik. Más szóval egy újabb jégkorszak köszönt a bolygónkra.

– Az bizony könnyen megeshet, de Isten tudja, mit akar, és, higgyék el, minden úgy van jól, ahogy ő akarja – kottyantott beszélgetésükbe ekkor váratlanul a napszemüveges öregúr.

– Iiisten? – húzta el a szót a másik öregember.

– Isten. Maga nem hisz Istenben? – ráncolta össze homlokát az öregúr.

– Őszintén? Nem nagyon. Régen hittem, most… kevésbé. Eddig úgy néztem rá, mint egy univerzális bíróra, aki pártatlanul, kizárólag cselekedeteink tükrében büntet vagy jutalmaz bennünket. Aztán amikor láttam, mennyi ember ölhet, lophat, csalhat büntetlenül, miközben a jók nagy része börtönbe kerül, éhezik, nyomorog, nos, azóta inkább a kocsmában kötök ki, mint a templomban.

– Szent Habakuk, hogy mik nem derülnek ki magáról! – kiáltott fel Opti úr.

– És maga, fiatalember?

– Én hiszek Istenben, még ha amúgy én sem járok templomba. De már megbocsásson, miért érdekli magát ez annyira? Hittérítő maga, Jehova Tanúja vagy kicsoda?

– Egyik sem, csak egy szimpla nyögdíjas, akár a tisztelt mestere.

– Akkor jó, mert én ki nem állom ezeket? Olyan ragadósak, pfuj, még a házakba is becsengetnek.

– Azok be, aztán otthagynak néhány többször lerágott csonttal – kontrázott Sopánka úr. – Ha ugyan érti, mire célzok.

– Értem. Csupa olyasmiről szónokolnak, amit már milliószor hallottunk, ám megoldást eddig még maga a pápa vagy Donald Trump sem kínált a világnak.

– Nem beszélhetnénk másról? – fészkelődött a fiatal szerelő. – Könyörgöm, ne rágódjunk már mi is ugyanazon a csonton, drága uraim!

– Egyetértek. Hagyjuk ki Istent a témából –, nézett Sopánka úr provokálón az apó szemébe –, és beszéljünk reálisabb dolgokról.

A bácsika összerezzent, de nem vette fel a kesztyűt, hallgatott.

– Úgy hírlik, a kormány nemzeti konzultációt szervez a koronavírussal kapcsolatban – piszkálgatta körmeit a szerelő.

– Kidobott pénz, ugyanis ez ellen a vírus ellen semmiféle retorikával sem védekezhetünk, beleértve a maszkokat, lélegeztetőkészülékeket stb. Úgy ám, fiatalúr, ezúttal sokkal komolyabb a helyzet, mint bármikor a történelem folyamán. Pedig megéltünk már néhány katasztrófát: pestist, fekete himlőt, kolerát, spanyolnáthát, és valamennyit legyőztük. Csak a Covid–19-et nem fogjuk sohasem legyőzni.

– Komolyan? – ingott meg a férfi önbizalma. – De hát mi van a vakcinával? Hallottak a Remdecivirről, mert én igen, bár az sem lehetetlen, hogy Magyarország még egy ennél prímább oltóanyaggal is előrukkol megelőzve az USA-t, Japánt, mindenkit.

– Először is a Remdecivir nem vakcina, hanem csak egy szimpla antivirális hatóanyag – javította ki az öreg a tájékozott emberek fölényével. – Másodszor miből sejti, hogy azt meg is tudja majd fizetni?

– Olyan drága?

– 982 209 forint, és ha ez annyi, mennyibe kerülhet majd egy vakcina? Ki tudna-e akár egy vakcinát is fizetni? És a hatékonyságról még nem is beszéltem. A WHO bejelentése szerint ugyanis egyetlen vakcina sem lesz tökéletes, kaszás barátunk tehát, ha nem is olyan mértékben, ezután is kaszálni fog.

– Jézus, Mária, Szent József! – vetett keresztet Opti úr.

– Mi az, csak nem rezelt be maga is!

– Nem én, bár a kilátások, úgy tűnik, mégsem olyan rózsásak, mint ahogy a médiában itt-ott lefestik.

– Csakhogy végre maga is belátja, mennyire hiteles ma egy újsághír, úgyhogy javaslom, készüljön fel a legrosszabbra, mert rajtunk már a Jóisten sem segíthet – temette kezébe arcát Sopánka úr.

– Olyan biztos benne? – rázta meg a fejét rosszallóan az öregapó.

– Miért, maga miben reménykedik? Hogy minden állam tudósa és politikusa összefog, és amit a járvány megszüntetése érdekében előírnak, azt be is tartják az emberek, most amikor hovatovább már két ember sem tud szót érteni egymással?

– Maga nagyon pesszimista. Így persze nem csoda, hogy ennyire, bocsánat a kifejezésért, inába szállt a bátorsága.

– Magának nem?

– Hát… vannak ilyen perceim. Szerencsére nekem van kihez fordulnom – mutatott az ég felé –, akit ismételten a figyelmükbe ajánlok. Próbálják ki, nem kell hozzá más, minthogy időnként összekulcsolják a kezüket.

– Köszönöm, nagyon kedves, és ettől megnyugszik? – füstölgött magában a hózentrágeres szerelő. Nyavalyás szentfazék hát ezt már semmi sem hozza ki a sodrából?!

– Meg.

– Szép, és akkor is, ha lassan még a rezsijét sem tudja fizetni, mert ahogy a göncét elnézem magát sem igen veti fel a gazdagság.

– Az nem, de ettől még remekül megvagyok. Egy öltöny a hétköznapokra, másik ünnepekre, ötévenként két nap a Balatonon. Mit akarjak még ezenkívül, amikor másnak még ennyire sem futja a nyugdíjból? Esetleg hírnevet, hatalmat? Badarság. Melyik vénembert érdekli már az ilyesmi?

– Egészség?

– Megjárja. Kis cukor, enyhe vérnyomás-emelkedés, prosztatagondok, de, amint látja, kezem-lábam ép, és elég jól hallok is.

– Uram, le vagyok nyűgözve. Végre egy elégedett, reális beállítottságú úriember, aki csak addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér, aránylag egészséges, senkit sem gyűlöl, és még imádkozni is tud. Elárulná nekem is, hogy csinálta?

– Már elárultam – enyhült meg a kopott kabátú öregember –, nem kell hozzá más, minthogy időnként összekulcsolják a kezüket.

– Ja, persze, persze, már emlékszem. Köszönöm a jó tanácsát – savanyodott el az idős liftszerelő.

– Azért nem ártana jobban bízni a jövőben, mert szép, szép dolog a szerénység, különösen egy világjárvány kellős közepén, de a föld forog, és isten segítségével vagy anélkül egyszer mégis csak kimászunk a lekvárból – bizakodott Opti úr. – Magyarán ismét normalizálódik a helyzet az egészségügyben, a gazdaság fokozatosan talpra áll, mert talpra kell állnia, megnyílnak a bárok, iskolák.

– Meg, meg, de meddig? Szerintem fél évig sem tart az egész eufória, mert amint kikecmergünk a bajból, már nyakunkon a második hullám, úgyhogy nem is értem, mi ez a húzd meg, ereszd meg politika, amikor csakis a szigorú elszigetelődés mentheti meg az országot – ragaszkodott eddigi pesszimista nézetéhez Sopánka úr.

– A dologban van valami. A miniszterelnök is pontosan ezt magyarázta tegnap a rádióban.

– Hja, vagy úgy, a miniszterelnök úr. És azt is megmagyarázta, miért nem zárjuk be a határokat is egyúttal?

– Azt… azt nem, csak hogy maradjunk továbbra is otthon, hacsak nem munkába, bevásárolni vagy orvoshoz kell mennünk.

– Azért ma mégis csak kimerészkedett a városba.

– De csak egy órára. Hadd élvezzem már én is ezt a mesés napsütést. Hallják ezt a trillát? – kapta fejét a pad mellett viruló bokor felé Opti úr. – Tri-tri-tri! – próbálta utánozni a madarak énekét. – Hát nem gyönyörű? Hiába, igazából tavasszal döbbenünk rá, milyen csodálatos ez a mi világunk.

– Melyben hol a vírusok, kullancsok, szúnyogok, hol a migránsok tarolják le a földeket, az egyik helyen kiszáradnak, a másikon meg kiáradnak a kutak, belvizek – színezte Sopánka úr a képet faarccal. – Aztán még ott vannak a vulkánok, azok is sorra kitörnek, a hold rázuhan a Földre, és egy madár sem csicsereg többé, garantálom.

– Hát istenem, ez is benne van a pakliban. De mielőtt még bekövetkezne, fürdök egyet az Adriai-tenger vízében.

– Nem hisz nekem?

– Dehogyisnem, de a szerencsében meg országunk vezetőiben is, akik éjt nappallá téve fáradoznak azért, hogy kihúzzák Magyarországot a csávából, úgyhogy még akár az is megeshet, hogy mi, magyarok találjuk fel a Covid–19 ellenszerét – düllesztette ki mellét a szerelő.

– És ha mégsem? Vajon akkor is az Adriában akarna fürödni, ha tegyük fel, váratlanul előrobogna egy hangszórós gépkocsi a következő szöveggel: Hölgyeim és uraim! Szomorúan tudatjuk az ország lakosságával, hogy megkezdődött a koronavírus 2. hulláma. De nyugodjanak meg, senkinek sem kell félnie, mert a kormány a helyén van, és minden óvintézkedésre felkészült. Addig is nyomatékosan felkérünk mindenkit, aki ezekben a pillanatokban az utcán őgyeleg, menjen haza, és csak halaszthatatlan szükség esetén hagyja el az otthonát.

– Még egy karantén? – döbbent meg Opti úr. – Mikor lesz már ennek vége, anyukám?

– Jó kérdés, de ennél is jobb, ha azt kérdi, mekkora ereje lesz a 3–4. hullámnak, amikor a fertőzöttek száma már ma meghaladja a 15 milliót. Már amiről mi tudunk, amiről meg nem, az több százmillió szerencsétlen, akik közt akár én vagy maguk is lehetnek.

– Me-mennyi? – állt meg benne a lélegzet.

– Több százmillió. Úgy ám, pajtikám, ma több százmillió, jövőre… El tudja képzelni, hány milliónál állunk meg egy év múlva?

– Hánynál?

– Egynél sem, mert már nem lesz ki számoljon – közölte Sopánka úr rekedten.

– Ki állítja? – igyekezett úrrá lenni idegességén a fiatalember.

– Az országos tiszti főorvos. Persze ő is tévedhet. Vagy ez nincs benne a pakliban?

– Bocsánat, hogy megint közbeszólok… – köszörülte meg torkát a galambősz bácsika –, de igazán nem értem, miért lombozza le folyton ezt a jóembert. Kétségtelenül válságos a helyzetünk, de nem reménytelen. Legfeljebb csak azoknak, akik már imádkozni is elfelejtettek. Maga még tud, kedves Opti úr?

– Képzelje, és félni sem félek, csak egy kissé meghökkentett a mester úr… rémálma. Igaz, hogy a Bibliában is olvastam effélét, de már a miniszterelnök és az államelnök is kijelentette…

– Tudom, hallottam. És maga tudja-e, mit szokott mondani Hacsek a Sajónak?

– Mit?

– Slussz, ez a téma be van fejezve – futotta el a méreg a cingár, hosszúnyakú szerelőt. – Magának az agyát, barátom, teljesen átprogramozta a média.

– Viszontlátásra! – állt fel ekkor váratlanul az öregúr. – További kellemes csevegést! – billentette meg kalapját, és botjával tapogatózva eltipegett.

A liftszerelők megrendülve bámultak utána. Csak most vették észre, hogy vak a szerencsétlen.

– Köszönöm a beszélgetést. Egész jól eldumáltunk, de most már nekem is mennem kell – sietett haza Opti Miska is, hogy fertőtlenítse az arcmaszkját.

Megosztás

Tweet