Idők mélyére süllyedt már a csaknem ötven
évvel ezelőtti történet, az a régi könyvtár,
ami nincs meg már, és az utcát is másképp
hívják. Hajdani munkatársam, Éva, akinek
emlékezetét a tegnapi emléknap hívta elő
bennem, ha él még, matuzsálemi korban lehet.
Az asszony nem volt már fiatal, akkori
fogalmaim szerint, hatvan felé járt.
Éva nem tudott átmenni az úton, vagy
tovalépkedni a járdán, ha galambok állták
el az útját. Remegett, sírógörcsöt kapott,
klasszikus pánikrohamot produkált, míg
valaki el nem kergette a szürke galambokat.
Bevallom, kinevettük, míg nem ismertük a
titkát: amikor Birkenauba érkezett velük
a vonat, galambok lepték el a rámpát.
Ő fiatal lányként érkezett, bundában,
szép volt és erős, az életbe küldték.
De végig nézhette, hogyan parancsolják a
gázkamra felé vezető útra beteg apját, anyját
és a kishúgát. A galambok még negyven év
múltán is azt a látványt idézték fel benne, és
nem szabadult meg a rémálmoktól sem.
Testében viselte Mengele doktor kísérleteinek
nyomát, soha nem lehetett gyermeke. Egyszer
elárulta nekünk, fiataloknak a titkot: aztán
már senki nem nevette ki a galambok miatt,
mentünk vele inkább, át az úton, kergettük
előtte az ártatlan szürke városlakó madarakat.
A madarak elrepültek, de Évának soha nem
gyógyult meg a lelke, és a rémálmok, meg az
emlékek is vele maradtak örökre.
2024. január 28.
Hozzászólások