Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasóközönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
A sorozat történetében folytatom azt a múltidézést, amelyben az Arcanum nevű, előfizetést igénylő Digitális Tudománytárban megtalálható helyi sajtóból is idézek, főként a Dunántúl és a Pécsi Napló napilapokból.
1935: Mezey Mária pécsi vendégszereplése (harmadik rész)
Mezey Mária, 1941.
(Forrás: Wikipédia)
Folytatva az előző részt, a liberális Pécsi Napló (1892-1944) 1935. május 14.-i, keddi számának „Színház” rovatában „A három sárkány” című cikk befejezése a következő volt. „Az eredeti tervektől eltérőleg, elmarad a színház kedd esti előadása, ennélfogva a ’Három sárkány’-é volt egyúttal az idei szezon utolsó előadása.” Ezt a váratlan hírt erősítette meg az utána következő híradás, egyben magyarázatot is adott rá. „Évzárás a színházban. A ma estére hirdetett Geraldine előadása elmarad, s így a színtársulat a Három sárkány tegnap esti előadásával már el is búcsúzott a pécsi közönségtől. A kitűzött programnak azért kellett megváltozni, mert Nagykanizsán, az Ördöglovas ünnepi megnyitóján új katonazenekarral játszik a társulat, s kedden este már előadásszerű főpróba vált szükségessé.”
Nyomatékul, a rovat végén Fodor (Fuchs) Oszkár (1880-1950) színigazgató a színi évadtól búcsúzó gondolatait olvashatták a helyiek. „A Pécsi Közönséghez! Most, amikor tíz esztendő után veszek búcsút Pécs nagyérdemű közönségétől, ezúton is hálás szívvel mondok köszönetet azért a meleg és lelkes támogatásért, amelyben részesíteni szívesek voltak. Tíz hosszú színházi esztendő sok-sok szép emléke fűzi e társulatot Pécs városához, bízom abban, hogy a jövendőben ezeket a szép emlékeket még megsokszorozzuk. Ha a hivatás most el is szólít bennünket, lelkünk azzal a szeretettel marad a pécsi falak között, amivel mindenkor szolgáltuk e város színházi kultúráját. A viszontlátásra! Fodor Oszkár, a pécsi Nemzeti Színház (sic!) igazgatója.”
Nagykanizsa, Fő u., 1913.
(Forrás: Wikipédia)
A pécsi teátrum a nyarat Nagykanizsán töltötte évről-évre, 1927-től az akkor megnyitott Medgyaszay-házban működő városi színházban, most sem volt ez másként. Erről tanúskodik a lap május 15.-i számában közölt híradás. „– Elutazott Nagykanizsára a pécsi színtársulat. Hétfőn este volt ebben a szezonban a Pécsi Nemzeti Színház utolsó előadása, és szerdán délben Fodor Oszkár igazgatóval az élen a társulat elutazott nyári állomáshelyére, Nagykanizsára. A nagykanizsai szezon folyó hó 15-én, szerdán este az ’Ördöglovas’ előadásával veszi kezdetét. Az operett nagykanizsai szereposztása abban különbözik a pécsitől, hogy ott a császárnőt Mezey Mária fogja játszani.” Amint látható, Mezey Mária szintén a társulattal tartott.
Nagykanizsai Városi Színház, 1927.
(Forrás: Építészfórum)
Nézzük meg ezek után az újság 1935. május 18.-i tudósítását is. „– Nagy sikerrel vette kezdetét a nagykanizsai színházi szezon. A pécsi színtársulat a nagykanizsai városi színházban szerdán este kezdte meg előadásait, Kálmán Imre Pécsett is nagy sikerrel bemutatott Ördöglovasával (sic!). A megnyitó – írja az egyik nagykanizsai laptársunk – telt házat vonzott, alig maradt szék üresen. De meg is érdemelte a társulat, amely nagyon szép előadásban nyitotta meg a kanizsai szezont. Az első megállapításunk az, hogy ilyen jó operaegyüttes nem egyhamar volt. A régi kipróbált és kedvenc tagok mellé tehetséges, új tagok jöttek, akik erősségei lesznek az együttesnek, és akiket a kanizsai közönség is bízvást szívébe fog zárni. A kritika ezután a legnagyobb elismeréssel emlékezik meg az egyes szereplőkről, akik közül különösen kiemeli Tímár Ila, Mezey Mária, Dobó Milly, Antal Béla, Nagy Gábor, Erdődy Kálmán és Danis Jenő játékát.”
A Pécsi Nemzeti Színház képeslapon (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
Summázó szakmai vélemény az 1934/1935-ös színházi évadról
Zárjuk ezt a részt egy összegző mérleggel, amely a „Pécsi Napló” 1935. május 19.-i számában summázta az évadot a talányos „K. -r.” monogrammal, „Az elmúlt színházi évad mérlege.” címmel. „Egy hete tartotta a színház az 1934/35. évi szezon utolsó előadását, a rivalda lámpái kialudtak, és a társulat azóta már nyári állomáshelyén, Nagykanizsán aratja a tapsokat. Nehéz, súlyos gondokkal teli évad volt a legutóbbi. Ezt végeredményében évek óta el lehet már mondani, mégis az idei színi évadnál ez a megállapítás különösképpen indokolt.
Soha nem volt ugyanis a nehéz gazdasági viszonyok bénító hatása mellett annyira érezhető a vidéki színészet szervezetének elégtelensége, mint ezúttal. A most véget ért évadban ugyanis a vidéki színigazgatónak nemcsak a közönség pénztelenségéből fakadó dekonjunktúra, hanem a fővárosi színházak vidékellenes politikája ellen is kellett küzdenie. Eddig, ha egy színigazgató mérlege gyenge eredményt mutatott fel, természetes volt a kérdés, hogy nem voltak-e műsorhibák?
És ezekért azután mindig a színigazgató volt felelős. Pécsett különösen, ahol ismételten bebizonyult (sic!), hogy a legjobb közönséggel rendelkezik, amelynek a színház iránti szeretetét még a mai súlyos gazdasági viszonyok sem tudták megsemmisíteni. Ma már épp ezért nem volna igazságos mindezért, sőt a legtöbb hiányért a színigazgatót okolni. A vidéki színigazgató eszközei ugyanis olyannyira összezsugorodtak, hogy gyökeres, radikális változtatás nélkül lehetetlen a vidéki színészet tovább haladását az eddigi után elképzelni.
Fodor Oszkár, 1929.
(Forrás: Wikipédia)
A vidéki színházak műsora a fővárosiak után igazodik. Ez magától értetődik. Vidéken az úgynevezett ősbemutatók mindig egyúttal vidéki nívót is jelentenek, ami ellen természetesen a közönség tiltakozik leginkább. Ami értékes, az megtalálja az útját a fővárosi színpadokhoz, tucatárura pedig a vidéki közönség, amelynek ízlését és igényeit a hangosfilm és a rádió a legmesszebbmenőkig (sic!) felfokozza, nem kíváncsi. A vidéki színigazgató tehát alkalmazkodott a fővárosi színházak műsoraihoz, és ezzel a műsorpolitikával a közönség is meg volt elégedve.
A helyzet azonban az idén gyökeresen megváltozott. A fővárosi színigazgatók ugyanis megfeledkezve arról, hogy az ő körzetükbe csakis Budapest tartozik, arra az álláspontra helyezkedtek, hogy amely darabnak sikere van, annak előadását a kiadóval egyetértve vidéken csakis akkor engedélyezik már, amikor az legtöbbször túljutott már a száz és egynéhányadik (sic!) előadáson. Hónapokon keresztül szerepelnek budapesti színpadokon darabok, példa erre a ’120-as tempó,’ amelyeknek előadása vidéki színpadokon századik előadásuk után sincsen még engedélyezve. Hasonlóképpen nem mutatható be még vidéken a ’Vallomás,’ ’Az asszony hazudik’ és a ’Történnek még csodák’ sem. Csupa olyan darab, amelynek Budapesten átütő erejű sikere van, és amelyek vidéken is alkalmasak lennének arra, hogy a közönség ellanyhuló érdeklődését felfrissítsék.
Pécsi Napló, 1935. május 19.
(Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
Vidéki színigazgató nem mutathatja be ezeket a darabokat, mivel a fővárosiak színházuk közönsége számának csökkenésétől félnek, ezeknek vidéki bemutatása esetében. Néhány ember túlhajtott önzése és haszonlesése az oka tehát annak, hogy a vidéki színházak nem rendelkeznek azokkal az attrakciókkal, amelyeket a közönség joggal vár el tőlük. Ez az oka Pécsett is annak, hogy a színházi műsor, különösen a színi évad végén, néhány abszolút értékes előadást leszámítva, meglehetősen szürke volt. Ezért nem lehet, és nem szabad Fodor Oszkár színigazgatót okolni. Nem ő ebben a hibás, hiszen csakis azt hozhatta ki, csakis azt mutathatta be, amihez hozzájutott. Az idei színházi szezon legnagyobb rákfenéje tehát a műsorhiány volt, amit még a legtökéletesebb előadásokkal sem lehet áthidalni, miután a felújítások a jelek szerint a közönségre nem gyakoroltak vonzóerőt.
A mai közönség különben is rendkívül igényes. Ha valamely darabnak kedvezőtlen híre volt, ahol a közönséget még a legelőkelőbb vendégművésszel sem lehetett a színházba becsalogatni. A közönség tehát jó újdonságokat kíván kifogástalan előadásban. A jó előadásokról a rendelkezésre álló eszközökkel Fodor Oszkár megfelelően gondoskodott, a kielégítő műsorösszeállítás lehetőségéről, amelyért minden energiájával dolgozott, azonban elütötték, a többi vidéki színigazgatóval egyetemben.
A műsor összeállítással még egy szempontból is kénytelenek vagyunk azonban foglalkozni. A színigazgatót ugyanis ismételten azzal vádolták meg, hogy számos nagysikerű darabot nem mutatott be, és csakis a könnyű fajsúlyú művekre fektetett súlyt. Ez az állítás semmiképpen sem helytálló, és emellett roppant naiv. A színigazgatónak eminens érdeke ugyanis, hogy – amennyiben előbb említett okok ebben nem gátolják – minden olyan darabot bemutasson, aminek a fővárosban sikere volt, és amitől itt is sikert vár. Magától értetődő azonban, hogy nyilvánvalóan bukott darabokat, már csak a közönség érdekében sem mutathat be. Ez idő és munkapazarlás is lenne.
A Pécsi Nemzeti Színház nézőtere
(Forrás: Pécsi Nemzeti Színház)
A színház elsősorban kultúrintézmény, nyelvünknek és nemzeti kultúránknak egyik legfontosabb pillére, de műsorában bizonyos fokig mégis a közönség kívánalmaihoz, ízléséhez kell igazodnia, annak a közönségnek ízléséhez, amely nemcsak a kritizálással, de jegyváltással is tudomást vesz a színház létezéséről. Külön rá kell itt mutatnunk egy olyan körülményre, amelynek megváltoztatása mielőbb szükséges.
A pécsi színház technikai felszerelése ugyanis egyrészt elavult, másrészt pedig elégtelen. A mai színpadi művek a szemre és az értelemre egyaránt kívánnak hatni, és amikor alig van darab, amely a rendes három, avagy négy felvonásra osztottság szabálynak megfelelne, akkor tisztára képtelenség a pécsi színpad nehézkes, primitív díszítési lehetőségei mellett a közönség által joggal megkívánt frissen pergő, színes előadásokat produkálni.
A legtöbb darab öt-hat-hét, néha még több képre oszlik, és az egyes képek között negyedórás szünetek akasztják meg a cselekmény, illetőleg az előadás tempójának gyorsaságát. Ma már a legtöbb vidéki színházban, a szegedi után legutóbb a debreceniben és a miskolciban is forgószínpadot szereltek fel, amivel azután a legkomplikáltabb technikai követelményeknek is meg lehet felelni. Hasonlóképp tökéletesbítésre (sic!) szorulnak a színház világítási felszerelései is.
A pécsi városháza képeslapon
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A pécsi színház színpada fényhatásainak elégtelensége közismert, ma már vidéken, és hírét (joggal) a fővárosi vendégművészek vitték szét. Mindezen sürgősen változtatni kell – magától értetődően nem a színigazgatónak, hanem a városnak. A városnak kötelessége véleményünk szerint, hogy a színházat megfelelően modernizálja, és ezzel lehetővé tegye a színigazgatónak azt, hogy technikai téren is a mai időknek megfelelő előadásokat produkálhasson. Jó előadásokat produkálni. Ez minden színigazgatói célkitűzés legfontosabb pontja.
Fodor Oszkár kilenc éves pécsi színigazgatása alatt ezen program követőjének bizonyult, és ezt a legnagyobb nehézségek árán is igyekezett megvalósítani. Megérdemli tehát, hogy további munkájában úgy a hivatalos város, mint a közönség ezen túl is a legmesszebb menő támogatásban részesítse.”
Mivel láthatjuk, Mezey Mária (Viola Terézia, 1909-1983) vendégszereplésén túl nagyon fontos események zajlottak le az évad végén, és mivel még egy meghatározóan összegző szakmai vélemény szintén megjelent a pécsi lapban, fontosnak tartottam ezeket is közzétenni itt és most…
Hozzászólások