_______________„Hanem te szabadítasz meg minket szorongatóinktól,
________________és gyűlölőinket te szégyeníted meg.” (Zsolt. 44,8.)

Uram, védelmező ölelésedből kiengedtél.
Azt mondtad: felnőttem, repüljek magam.
Nem tudtam, hogy minden madár elköltözött már.
Nem készítettél föl erre.
Nélküled értelmetlen bolyongás.
Repedezett földeken csak kóró.
Szárnyaim helyén akkumulátor gyárak.
Lábnyomaimban fertőzött vizek.
Nem tudtad, Uram?
Itt térerő sincsen, hogy hívhatnálak…
E világ förtelmei között járni is alig.
Csak vonszolom magam grádicsaidon.
Szavaim égnek, megsebesítik a torkomat is.
Napestig kapcsolgatom a csatornákat.
Hiába.
Elrejtőztél szemeim elől.
Tátongó sebként hívlak.
Könyörülj, Uram!
Elgémberedett csontok,
üszkösödő kövek potyognak mindenünnen.
Úgy állok előtted, akár Jób, a te hűségesed.
Tebenned van bizodalmam örökké.
Mikor látogatsz meg?
Új éneket énekelnék, hogy örvendjen a te füled!
Engedd, Uram, hogy magasztaljalak!
Testem, lelkem kívánja a te szabadításodnak örömét!
Felfosztódnék előtted, akár hitemnek testvére, Dávid!

Állj fel trónodról, Uram, itt ordas ordít!
Elégeld meg, Istenem!
Könyörülj maroknyi népeden!
Ne hagyd, hogy elenyésszünk mind, akik téged várunk!
Már szemeink is afáziában…
Szela.
Miért nem mondtad, Uram, hogy odakint szörnyek járnak?

Megosztás

Tweet