Úgy hiszem, a test kopni kezdett
lassan, ahogyan a kövekről
málnak le rétegek –
(és helyükre tapad az idő)
a megállíthatatlan folyók mélyén
És ahogy fogy a kő,
úgy lesz egyre teljesebb a forma,
és egy néma csúcspont,
a kő katarzisa után
a kérlelhetetlen erő
apró részekre morzsolja szét
átélhetetlen lassúsággal
és az ember-anyaggal
elkeveredve új matéria lesz,
melyben élet fogan majd
És a végtelen spirál
finoman elrejti
Földanya mosolyát…
*
Megjelent az Óráról órára című, pécsi orvostanhallgatók verseit tartalmazó kötetben
Hozzászólások