A hegyek lábánál egy tisztáson egyedül állt a körtefa. Körülötte csak a puszta, és az óriás hegyek. Ha szép idő volt, a körtefa a napsütés melegétől táplálva elégedetten lengette ágait a szélben. Egy időben nagy aszály sújtotta a tisztást és környékét. Igazi fojtó szárazság, egy csepp víz nélkül hetekig, hónapokig. Ám az egyik ilyen forró napon, a hegyeken túlról érkezett hűsítő szelek szárnyán az életet jelentő puha felhő. Ahogy eleredt az eső, mohón szívta magába a hideg esővizet. Végre úgy érezte ő is él. Boldog volt. Aztán a felhő, ahogy jött, tovább is állt. De a fa várta hogy visszatérjen, mert nagyon megszerette az esőfelhőt. Nem is kellett sokáig várnia visszatérésére. Néhány újabb forró nap után ismét átbukott a hegyek fölött a felhő, melyet úgy várt. A felhő is felismerte őt és közelebb ereszkedett hozzá, miközben hűsítő esővízzel locsolta lombjait. Szeretlek, mondta a felhőnek. Szeretlek, válaszolt neki szinte azonnal. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, az érzelem hatalmas energiát szabadított fel a felhőben és végtelen nyugalommal töltötte el a fát. Ekkor hirtelen, egy fényes, fehér és forró villám csapott bele a fába. Hiába, a felhőben olyan heves érzelmek gyűltek, amit csak a villám ereje tud kifejezni igazán.
Szeretlek, kiáltotta hangosan. És a szó mennydörgésként futott végig a pusztán, fel egészen a hegyek csúcsáig. Szeretlek, kiáltotta még egyszer, de a körtefa nem tudott válaszolni. Kettétörve feküdt a kiégett fűben, üresen, de harag nélkül. Nem haragudott a felhőre és a villámlásra, mert a felhőknek ilyen a természete, ha nagyon hevesek, villámokat szórnak, és olyan hangosan kiáltanak, hogy belereng a föld és az ég. A nap lassan átsütött a felhőn, egyenesen a körtefára. A felhő most halkan mondta, szeretlek, ne haragudj rám.
A kettétörött körtefa, szelíden a felhőhöz szólt:
Nem haragszom. Mivel felhő vagy nem mondhatsz nemet felhő énednek, ahogy én sem viselkedhetek másként csak körtefaként. Te villámokat szórsz, én körtéket termek. Te a fellegekben élsz, és könnyeden suhansz át a legmagasabb hegyek fölött is, én pedig a földbe kapaszkodva ringok a szélben. Te maga vagy a feszültség és az erő, én pedig a nyugalom és a béke. Nem repülhetek veled, mert a gyökereim mélyre nyúlnak az anyafölbe. Menj és szállj a madarakkal, és locsold meg éltető vizeddel az egész világot.
A fa többé nem tudta azt mondani, hogy szereti őt, mert a villámcsapás olyan erős volt, amit még a kemény körtefa sem bír ki. A felhő még sokáig ott maradt felette és egyre csak azt kiáltotta: szeretlek. A felhő lassan továbbállt, de még mindig a körtefának kiáltott. A hegyek visszhangozták mennydörgő szavait, de a fa soha. Csak feküdt a földön és levelein a felhő esőcseppjei csorogtak le, majd felszívódtak a fölbe. Nem halt meg. Megvárta a napfény éltető melegét és megmaradt feléből új hajtást hozott. A felhő eközben, ahogy a fa kérte tőle, bejárta a világot, a madarakkal szállt és a földet öntözte. Nagy viharokban messziről visszhangzik kiáltása, hallgasd csak, hogy dübörög.
Hozzászólások