Prim Péter írásai

Ahogy az első hópelyheken megcsillanó gyengéd téli napsugár a szemembe szökött, megláttam egy apró tündért a fák között. Utánaeredtem. Lágyan és kecsesen röpködött a fekete fák fagyott ágai közt és közben halkan énekelt. Amint a fák sűrűjéből egy hófödte tisztásra értünk, megálltam és csak gyönyörködtem táncában. Éneke most már hangosabb és érthetőbb volt. Elvarázsolt minden csilingelő szava.

Már gyerekkoromban észrevettem, hogy minden egyes évszakban másféle érzés van bennem. Más ritmust, más dallamot ver a szívem. Ahogy minden évszaknak más a hangulata, úgy az emberben is más a bizsergés. Ezek a szívszakok. Iskolásként, ha eljött a nyár első napja, rögtön a szabadság érzése öntött el. Az élet szabadsága, ahogy mindent megtöltött hirtelen. A nap erősebben sütött, és a fecskék olyan vidáman és sebesen röpködtek, hogy a puszta látványuk örömöt okozott.

A szobám ablakából látni a várost. Nem a panorámás, éjjel messziről világítós részét, hanem a szürkébb, szögletesebb, közelről poros részét. Az egyik panelből látni a másikat. Innen a földszintről még kilátás sincs. Csak egy kopott pad a házak közti kavicsos ösvényen. Kicsit távolabb az összefirkált garázsok melletti gazos játszótér.

Ugye te is találkoztál már azzal a kedves idegennel, akinek a szemében önmagadat vélted látni? És amikor beszél, magadat hallod. Ekkor válik érdekessé számodra ez a kedves idegen. Leültök egymással szembe, neki te vagy az idegen, ezért eleinte csak messziről beszéltek messzi témákról. Aztán egy elejtett szó egy közös ismerős vagy csak egy olyan hely ahol mindketten jártatok és érdeklődve húzod közelebb a széket.

Gondolkoztál már azon, hogy ki vagy te? És most nem arra célzok, hogy ügyvéd, vagy gondnok, vagy bármi. Nem is a nevedre vagyok kíváncsi. Hanem, hogy ami benned van, ami meghatároz téged, mitől van. Magamon tudom legjobban megvizsgálni ezt az ügyet. Néha ugyanis úgy érzem, hogy ülök bent egy ember fejében és rácsodálkozom annak működésére.