Mezítláb lépkedek a kövér fűben, talpamat cirógatják a fűszálak.
Olyan lágy mintha egy zöld krémben sétálnék, közben a szellő a virágok illatát hozza halkan felém. Hanyatt dőlök a domboldalon, nézem, ahogy a bárányfelhők legelnek az égi tengeren.
Lassan a nyugalom folyója áramlik szét bennem, minden porcikámat megtöltve. A szellő most máshonnan, és másképp szól, friss és fürge, de már nem illatozik. A fák jobbról balra ringanak, a szél úgy dédelgeti őket, ahogy a dajka altatja a csecsemőt. A patak partján szitakötők járják színes táncukat, néha megpihenve egy vastag nádszálon. A levelibékák halk kuruttyolással adnak jelt, ők is itt vannak. Feltápászkodom és elindulok egy kis házikó felé túl a dombtetőn. Elbűvölő látványt nyújt a tanya, melyen az éltető szántóföld vett körül, amin aranyló kalászokban lengett a búza. A piros cserepek és a kissé kopott fehér vakolat idilli külsővel ruházta fel a házat, melyben egy anyóka élt. Mint a mesékben. Egyedül lakott, csak a lurkó kutya játszott a porban, és az udvaron tyúkjai kapirgáltak. És boldog, volt, eljárt a piacra, tyúkjai tojását árulta és a kertben termő zöldségeket. Nem vágyott többre, elég volt ebédre a zöldségleves, rántott csirkecomb vagy bármi, ami megtermett a veteményesben.
Nem akart meggazdagodni, nem akart nagyobb házat, nem akart semmi többet, csak boldogan élni. Most is őt látogatom. Minden héten egyszer eljövök hozzá ebédre. Istenien főz. De most befejezem a történetet, és a paphoz fordulok, elkísértem, hogy feladja az utolsó kenetet.
Hozzászólások