Fekete ruháján hófehér könnycsepp szalad végig. Fehérre meszelt arcára fekete foltokat mázol a bánat. Magányos, néma és bánatos. Egyedül maradt. Kik eddig egy életen át mellette voltak, elmentek már, mert egyszer mindenkinek el kell. De ő még itt maradt, mert célja van.
Közös emlékeket idéz és játszik egy sír felett. Barátja nyugszik a kő alatt. Fehér kesztyűjével lesöpri a poros márványlapot. A sziklába vésett felirat jelzi, művész volt ki itthagyott.
Azt mondja nevettető volt, segített feledni a bánatot. De most mégis miatta sír a pantomim.
Csak még egy napot kért volna, hogy elmondja mennyire szerette barátját. De egy pantomim nem beszél. Játszik, szavak nélkül. Mozdulatai beszélnek. Egy könnycseppet ejt a sír fölött. Sóhajt egy jó nagyot, akkorát, hogy a fák is meghajolnak bánatának súlya alatt. De ez a meghajlás tisztelet. Illeti a holtakat, kik sírjukban nyugszanak. Kik életükben testvérek, gyermekek, barátok, szerelmek, apák, anyák, nagyszülők vagy csak ismerősök voltak.
Tisztelet illeti az éveket, miket a történelemben hátrahagytak, maguknak, nekünk vagy mindenkinek. Ott ül még a pantomim, és könnyei beszélnek helyette, sorolják a sírban nyugvó tetteit. Közös emlékeket idéz most a pantomim. Sír. De lassan csorgó könnyeiben egy élet titkait meséli. Melyet a lágy szellő suttog tisztelettel a hajlongó fák alatt.
A fehér arcú pantomim ismeri csak a titkokat. Ő az utolsó, ki itt maradt.
Mert volt egy kör. Volt bűvész, bohóc, író, költő, rajzoló. Volt festő, szónok, mesemondó.
És maradt egy árva pantomim. Nincs szó, nincs hang csak némaság. Sikoltás helyett a csend kiált. Egyedül maradtam, emberek! Segíts, hogy ismét csak egy legyek a sok közül. És ne az egyetlen legyek. De akárki helyükbe nem jöhet. Én várok, míg időm engedi.
És ha érzem jöttödet, arcom újra felvidul. Akkor nevet majd a pantomim. Lelke újra felderül, és a dolgok rendje visszaáll. Addig sír a fehér arcú, könnyes szemű, fehér kesztyűs pantomim. Várja hogy útja végén, barátai körében, megszólaljon egy kicsit.
Hozzászólások