Sűrű, nehéz és hideg köd ereszkedett a városra.
A kandalló mellett ült és pipázott. Közben emlékezett.
Varázslatos, hosszú utazás volt ez vissza a múltba.
Gyerekkori önmagát látta a ködben el, majd újra feltűnni.
Újra érezte a sült gesztenye melengető illatát, és a piac morajlását hallgatta.
Elmosolyodott és a falura gondolt.
Vajon áll e még az öreg körtefa, ahonnan annyiszor nézte a horizontot.
Ifjú, telek és nyarak közti szerelmes tavaszok és hűvös őszi napok suhantak el.
Lassan felemelte a kezét, tenyerét maga felé fordította és érezte ahogy a lapát nyelét markolja, mikor még erős ifjúként rakta a vagonokat. És azok az ó jó borok.
Dohos pincék szagát érezte, lehunyta szemét, és nagyot nyelt. Úgy érezte, álmodik.
A mosoly eltűnt arcáról, és ősz pillái közül egy lassú könnycsepp indult útjára.
Újra hallotta azt a hangot, melyet soha nem felejt, felesége csilingelő hangját.
Az asztalon álló fényképre emelte tekintetét, ám ekkor a szemében pihenő könnycsepp lehullt és a kezére esett.
Ismét azt a jól ismert gyengéd érintést érezte, mely évtizedekig kísérte vigyázva, szeretve.
A köd már ritkább, áttetszőbb volt. A távozó köddel mentek azok az illatok, ízek, képek, melyek egy életen át gyűltek, és amelyeket most egy csapásra újraélt.
Ezután egy pillanatra a halálra gondolt, arca rezzenéstelen és komor volt.
De hát milyen is lehetne. Ha szerencsénk van, mind megöregszünk.
Ahogy megöregedett ő is, és a régi körtefa. Az ilyen estéken a tűz mellé ül, pipára gyújt és várja, hogy jöjjön a köd, mely visszahoz mindent, ami fontos, az emlékeket.
Hozzászólások