Az idő kezdete óta nőnek, cseperednek, törzsükre minden évben hitvesi gyűrűt húz az idő, jelezve az itt töltött, hosszú éveket. Kezdetben parányi magok voltak a jelen lombos, zöld óriásai, kik hajdan alulról indultak, most felülről, büszkén tekintenek alá. Egykor puha száruk páncéllá szilárdult a kéregben, melytől olyan erősek ők, az időt őrző ős gigászok. Erdőt alkotva egymás mellett, délcegen vigyázban állnak és óvják az arra járót az izzó nap ezer sugarától. Koronájuk ékköve nem rubin, vagy gyémánt, hanem madárfészek, nem az arany csillog, csak a fán fürgén játszó pajkos mókusok, rázzák az ágakat.
Bármikor, ha arra járok, alattuk lépnek lábaim, egy percre elég feltekintenem és engem is átjár a büszkeség. Hatalmas, bölcs öreg tölgy, a múlt minden titkának tudója, vagy a karcsú nyár és nyír, a délceg, ünnepi fenyő mind az erdőket járó vándor édes testvérei.
Megannyi csodás művész ihletője, múzsája. Nekem egyes fákról emberek rémlenek, a lombokban arcok és érzések, rejlenek. Hatalmas totemként az égbe nyúlva, fény után kapva élnek ők csendben, némaságban. Ember nem hallott még oly szép csendet, ahogyan a fák nyugalmat énekelnek.
És ha évezredek után egy zöld óriás letérdepel, korhadt törzse állít fejfát önmaga emlékére.
Olykor vastag kérgükbe csíntalan szerelmesek karcolják nevüket, a jövő szerelmeinek hátrahagyva: itt jártunk és szerelmünk emlékét őrzi e fa. Dolguk nem egyszerű, némán tűrni, állni szépen, egyenesen, hóban, szélben, esőben vagy napsütésben. És százévek múltával az arra járó fázó vándor tüzében melegségre ébred a fában lakó őszinte lélek, erőt adva az éltető tábortűznek, majd pirkadatkor hamu képében útra kél a széllel.
Hozzászólások