Kanyarog az út a hegyen felfelé. Mint a kígyó, kecsesen tekereg föl a magasba. Én a botomra támaszkodva nyelem az út porát. Lüktet a mellkasom, izzadok, és arcomon az úthoz hasonló íveket írnak le a verejték kövér cseppjei. Megtörlöm a homlokom, és nagyot húzok a vizes kulacsból. Nem állhatok meg, még előttem az út a csúcsig. Mély levegőt veszek és folytatom utam a magasba, a bot, amit nagyapám faragott nekem még kisfiú koromban, nagyon sokat segít a meredek úton. Ő a társam, aki erőt ad, akire támaszkodhatok. Elrakom a kulacsot a zsákomba, megszorítom a szíjat, a hátamra dobom és indulás. Olyan eleven minden mozdulat, amit csak teszek, szinte minden izmom összehúzódását érzem. Már majdnem felértem, de szükségem van egy kortyra az éltető friss vízből. Az utolsó pár méter megtétele a legszebb, kíváncsiság motoszkál bennem, várom a magasból elém táruló kilátást.
És megteszem az utolsó lépést. Immár fenn a hegytetőn gyönyörködöm a panorámában. Fentről minden kisebb, én is nagyobbnak érzem magam. Mögöttem a kínzó kilométerek, melyet lépésről lépésre akaratom tett meg. Ott állok most, honnan már csak egy karnyújtás a tengerkék mennybolt, ahol a felhők úszkálnak, akárcsak nagy fehér lusta bálnák. Leülök egy lapos kőre, és csak nézem az apró házakat, melyek most gyufásdoboznak látszanak. Közöttük emberek, kik most hangyaméretben szaladnak szerteszét. Már sejtem mit érezhetett a nagy Zeusz, ha alátekintett Hellász halandó polgáraira. Most kicsit én is úgy érzem magam, hisz legyőztem a hegyet, lábamnak puszta erejével, fogam csikordult minden lépésnél, de végül itt állok a csúcson és a dicsőség vizéből kortyolok. Büszkeségből hajlít most koronát a napsugár, és fáradtságtól meggyötört testemre egy bölcs, öreg tölgy borít hűsítő árnyékot.
Hozzászólások