Egy sötét tisztás közepén parányi tűzrakóhely adja a meleget egyszemélyes táboromnak.
A tábortűzbe bámulok, nézem a pattogó parazsat. A kecses, vörös lángnyelvek táncolnak egymással. Soha nem érnek egymáshoz, mert tudják, érintésük éget. Ezért csak távolról, érintés nélkül ölelkeznek. Közben a parázs sziszeg a lábuk alatt, ha néha könnyet ejtenek.
Ropog a fa, száll a hamvas pernye, szürkésen, komótosan, majd lehull a földre. Az apró, porhanyós darabkákat a lángok sóhajtása röpíti szét az éjszakában. Tudja meg az erdő, mennyire fájdalmas érintések nélkül szeretni a párodat. Szikrák pattognak ki a tűzből, megégetik a kezem, most én is érzem a lángok érintését. Nagyon fáj. De lassan elmúlik.
Egy halk sikoltás fut ki az égő tűzifák közül, és egy korhadt ág végleg megadva magát hangos csattanással kettétörik. Tüzem kezd gyengülni, éltető fadarabot dobok a lángok tetejére.
Ekkor a tűz közepéből apró, izzó parazsak emelkednek a magasba, olyanok, mint a felfelé hulló csillagok. Vagy mint millió szerelmes szentjánosbogár, kik násztáncukat járják. A tűz alatt ismét egy gally jajdul. Kezemet a lángok fölé tartom, és didergő testemet melegség járja át. Érzem a tűz hatalmát, mely felolvasztja a legjegesebb szíveket is. Közelebb húzódom a tűzhöz, magamra terítek egy pokrócot és a tüzet nézve, elbóbiskolok. Álmomban tovább imádom a nemes lángokat, melyek az éjszakában hol sárgán, hol vörösen izzanak és melegítik szívemet.
Hozzászólások