A három istenség s a felhőtlen ég • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A három istenség s a felhőtlen ég

Kéjnedvek ajkaimat elborító hullámzása, cseppenként nyelvemen landolva mámorit, akár a női, vágytól lángoló figura, ritmikusan ismételt vonaglása. Íme igen! A szexualitás varázsa, önmagunk értetlenül elrejtett képmása, őszinte, nyitott testbeszédbe foglalva, roppant nyögésekkel kézen fogva, testet, lelket átkarolva… Fúródik mélyebbről mélyre pimasz Ámor nyila. Aphrodité lehelete, Vénusz leple, no meg a dombja, bevallom, jobban ízlik, mint a Dionüszosz bora.

De nem is a mámor, sem Dionüszoszé, sem a kéjé, nem üdít fel jobban, mint az érzés, azé a szívé, mely kebledben dobog, a mosoly, mely arcodon ragyog, mint szemed csillogása, mint szavaidnak füstölgő varázsa.

Tűzből tűzbe, így edződik a vas, égből le a földre így zuhan le egy sas, hol fent, hol lent, szeretet, szeretet, eltemet.

Tűzből tűzbe megfáradt a vas, földről fel az égbe, újra repül a sas.

Felhőtlen az ég, valahol, ahol a horizont az óceánba merül egy szikla súrolja a hajnali napot, félbetört csúcsán már senki nem ül. Csak a reményekből s álmokból fonott fészek arra vár hátha végre benépesül. Bár átkozott realitásnak s minden emberinek szele folyton széttépi konokul. Nem vész el vele a remény, a hit s örökké tornyosul, ott, ahol a horizont az óceánba merül, hamarosan mindenre fény derül, s talán a sas sem szárnyal tová’ egyedül…


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS