Bájosan simogató éjszaka szirupként átfolyik a testemen, részegítő illata áramlik be a fülemen, árnyakcsinálta illúzió-ösvények, az avarban rejlő láthatatlan lények. Közelednek, kúsznak, úsznak s aztán hangtalanul eltűnnek. Hajamba kapva elrohan a szél, valamiről félhangon hadarva beszél, semmit se értve reszket egy falevél, miközben egy kóbor szellem egy elhagyatott padon zenél. Napról napra nótája végén ugyanarra eszmél, hogy ő már halott, de a kedvese él, s csak húzza, csak húzza tovább a harmonikát, hátha meghallja, hátha megint… De a taps elmarad, reménytelen a szerenád. Csak sodródik a széllel, tovább, tovább, tovább.
Elsuhanó autó-aurák, valahol messze hallani a lélegző város hangját, az üvöltve síró szirénát, valahol messze igen… Ne törődjünk vele hát. Hulló csillag vigyorgott az arcomba, kívántam valamit, nem igazán látván értelmét, gyermekkori reflex, se rosszabb, se jobb nem lesz. S. O. S.! S. O. S.! Veszélyben a Hold! A fele elfogyott! Biztosan lopás történt, de nyugalom! A nagyhatalmú hatóság „mindent megold”. Ebben az országban nem lehet semmi gond. Igen, népek, ő volt! Az a vakond! Mert ő volt az, aki egész idő alatt a föld alatt furán kussolt! Újabb bűnbak megtalálva, kitüntetések kiakasztva, elcsitítva az igazságért szóló lárma, az ügy sikeresen lezárva. És pont!
Vajon ki lesz a következő „vakond”?
Hozzászólások