Üveg Colosseum közepette, csillogó tükörpadlót figyelve ült, minden gondolatot elkergetve. Most van pár nyugodt perce, amikor nem kell sehova rohanni fejet vesztve. Papírok halmaza és csekkek feltornyosuló hegyei békében hagyják, de csak néhány percig. A megtépett idegek kisimultak, szemekből a reménytelenség eltűnt, kényelembe helyezte testét, nincs feszültség.
Besötétített terem, megfagyott félhomály, mozdulatlan, néma szobrok semmibe tekintő szemeikkel őrzik a megbonthatatlan csendet. Ívelt homlokzat s tartóoszlopok sora, gránitból kivágott lépcső… Le vagy fel? Ezt majd ő dönti el. Továbbra is mozdulatlan, nincs szüksége senkire, irányíthatatlan. Hiába mozog a száj és buzdít a szó, saját feje után megy, ha nem is jó. Helytelen választás, elsüllyedhet a jövő, de nem érdekli, mert ez ő.
Ne hallgass tanácsra, hiábavaló
Csak te tudhatod, hogy mi valójában jó
Minden megoldható és elfelejthető.
Elfelejt ő is, az a nagy ő
Előre is kár, de átvészelhető.
Felejtsd s lassan elmúlik a nehéz idő.
Szívembe zártam egy újabb szerelmet, nem akarom tudni, hogy mikor ér véget. Sem látni, sem hallani, sem érezni nem akarom. Reménytelen, de könyörgöm, örökké tartson! Lehetetlen ugyan, de jólesnek az álmok. Mikor lesz vége?! Nem tudom, nem vagyok látnok. Nem kételkedem, ha véget kell érjen. Nem létezek többé, nem lesz már teljes énem, elfelejtem magamat is, magamra veszem páncélzott kérgem. S nem tör át rajta többé semmi, sem érzés, sem szerelem.
Hozzászólások