Az Árnyékok táncának elbűvölő utánozhatatlansága feledésbe kényszerít, egy új, önálló saját világ lépett elő a függöny mögül. Arca el van takarva egy láthatatlan ismeretlen kezek(?) által megszőtt köntössel. Talán ez is csak egy Árnyék, amit magára vetett sietettségében.
Az üresség, a nemlét hangjait hallva, a semminek nótáit rendszerbe foglalva, a soha ki nem mondott szavakat papírra vetve, azt, ami megtörtént, s amit nem elfeledve karjaiba vetem magam, s elmerülök benne. Magába fogadt. Másképp hogy lehetne? Saját magát ellökte volna? Önmagát eltörölve?
Nyitott kapun keresztül önmagamba léptem, elhagyatott utcákon, hideg köveken lebegtem. Ablakokból nem tört ki fény, az ajtók beszögezve, nincs senki és semmi a légüres térben. Egy sóhaj. Egy sóhaj verdesve szárnyait elrepül felettem, egy sóhaj észrevétlenül megy el mellettem, egy sóhaj itt van és nincs is velem. Hiába kopognak, nem mozdul a kapu, nem nyílik ki soha a szilárd ajtó.
Valahol este, ahol nincsenek fények,
Árnyak lebegnek s elmosódnak a képek
Ül valaki, mozdulatlan, összekulcsolt kezek
Morogva suttog: „Ne közelíts… Tűnj el… Megöllek.
Árnyak. Örök az Éj.
Kihalt világ. A sötétség mély.
Valahol este, eljött a vége.
Egy sóhaj. Elment, örökre.
Hozzászólások