2010 nyarán a sors nagy ajándékkal lepett meg. Egynapos röpke kirándulás keretén belül láthattam a gyönyörű földi csodát, a szépséges Bledi-tavat.
Valószínűleg életem végéig nem felejtem el azt a nagyszerű pillanatot, amikor kilépve az autóbuszból, a sziporkázó nyári napfényben szemközt találtam magamat a smaragdszínben pompázó tóval. Merengő, torokszorító ábrándozásomból hamar magamhoz térített az útitársaim hangos tereferéje.
Sajnos ilyen röpke utazásoknál nagy zsarnok a rohanó idő. Nincs lehetőség hosszan nézelődni, nem lehet zavartalan nyugalommal élvezni a szépséges természetet. Csak tovább, csak minél hamarabb tovább…
A tó partjára érve már várták a turisták tömegét az itteni gondolák, amit a helyiek „pletna”-nak neveznek. Szerencsére hamar sorra kerültünk, és máris ott ringatóztunk a tavon. Idilli volt a hangulat. A vízen, közvetlen szomszédságunkban a tündérszépségű tavirózsák között színes tollú vadkacsák úszkáltak.
Azután újabb nagyszerű díszletként, varázslatos képek látványa ejtett éber-álomba: a tó kicsiny szigete. Közepén, lombok közül kikandikálva hívogatóan integetett felénk a „Szűz Mária Feltámadásának” dicsőségét hirdető festői zarándoktemplom.
Kissé jobbra tekintve ott magasodott előttünk a 140 méter magas meredek sziklán a Bledi-tó másik nagy attrakciója, a lovagvár. A varázsképnek háttere és kerete is van: a Júliai-Alpok távoli sziluettje. De máris megérkeztünk a parányi szigetre, amelynek templomához 99 lépcső vezet.
A szigeten éppen érkezésünk idején egy jómódú család tartott esküvői ceremóniát. Természetesen a menyasszony és a vőlegény is csónakkal érkezett. A hagyomány szerint az ifjú párnak a lépcsőn felfelé haladva csendben kellett volna vonulnia. De kérem, hol vannak azok az idők, amikor egy menyasszony és egy vőlegény ragaszkodik a tradíciókhoz? Bezzeg a „mi menyasszonyunk” is végig trécselte mind a 99 lépcsőfokot.
A templomba nem mentem be, mivel nem illik hívatlanul részt venni egy ilyen ünnepi szertartáson. Helyette inkább felfedezőútra indultam.
Ekkor újabb kedves meglepetés ért. A szigetecske északi oldalát vadciklámen virágok borítják. A barnás-vöröses avarból itt-ott kis lila virágfejecskék csodálkoznak az odatévedőkre.
Az idő azonban könyörtelenül rohan. Mivel nem akartam úszva megtenni a túlpartra vezető utat, rohanni kellett a ránk váró ladikhoz.
A program délután tovább folytatódott. Az autóbusz felvitt bennünket a várba. A Bledi-tó innen új arcát mutatja, így látni, hogy nem is olyan aprócska ez a smaragd színű „csoda”.
A lassan kitisztuló időben, halványkéklő messzeségben feltűnnek a Triglav hófedte csúcsai.
„Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” – sóhajt fel Madách Ádámja.
Én meg a hazafelé vezető hatórás autóbusz utat.
Álmaim tava még sokáig gondolni fogok rád, talán egyszer még találkozunk. Addig is kérlek őrizd meg szépséged örök varázsát.
Hozzászólások