A mai napig egy kép kísér végig életemen: állok nagyapám dolgozószobájának ajtajában, az ajtófélfának dőlve mozdulatlanul, és nézem, ahogyan dolgozik. Mintha sosem akarna felállni onnan. „Püfölte” a – mára már kiállítási tárgynak beillő – mechanikus írógép fekete billentyűit. Zengett tőle a ház. Erősen kellett ütnie, hiszen 6 példány papírt préselt bele. De ő éppen abban a világban járt elmerülve, amiről ezek az egymást követő lapok beszéltek, s melyeket elég gyorsan kellett cserélgetni, hogy lépést tarthassanak gondolataival.
Aztán egyszer csak felállt, és ő az ajtón át kilépett a földi világból, hogy bejárja azokat a korokat, azokat az ősi kultúrákat őrző, vagy letűnt világokat, melyeket egész életében kutatott. Éppen ötven éve bolyong… Nem, nem bolyong, hiszen neki egyetlen lépése sem volt céltalan vagy tartalom-nélküli. Inkább úgy mondanám: rálelt, eljutott, mint „egy olyan utazó, aki nem a Földet igyekszik fölfedezni, hanem a szellemi világot” (idézet Várkonyi Nándortól). Vállalkozó kalandornak tartotta magát, akit az egyetemes kíváncsiság az elsüllyedt kultúrákhoz vonzott. Ennek kutatása volt élete fő elfoglaltsága.
Életében – saját bevallása szerint – 50 évet foglalkozott az Ember és az ember által alkotott világ minden formájával, és most, ez év március 11-ével újabb fél évszázad múlt el azóta, hogy átlépte azt a bizonyos küszöböt. Ez idő alatt kerültek napvilágra azok a munkái, melyeket fizikai létének ezen fél évszázados, termékeny szakaszában az íróasztalnak írt. Töretlenül. Ezek az évek arról az erőről és hitről szóltak, ami nap mint nap a jegyzetei és az írógépe elé ültette, mert biztos volt abban, hogy nemhiába dolgozott, hiszen el kell jönnie annak az időnek, amikor szövegei nyitott fülekre találnak. Egy 1961-ben, Weöres Sándorhoz írt levelében így fogalmaz: „Én is cellában ülök, magam választottam, és keresem a magam módján a valóságot; éppen elég keresnivalót ad, nem panaszkodhatom. Sőt megsúgom, mert elkiabálni nem merem, valójában boldog vagyok, ha sikerül megvalósítanom, aktiválnom e csodás szabadságot, mely sem a kicsiny, sem a nagy irányában nem ismer határt, s amelynek révén magam szabhatom meg minden dolog jelentőségét. Csak erőt, tehetséget adjon az Isten a Munkához, soha semmi mást nem fogok kérni, legkevésbé holmi efemer »világoktól«. Viszont tudom én is, hogy az én kenyerem szintén el fog jutni a gyomrotokba, amelyek éppen reá éhesek. …”
A halál évfordulójára nem szívesen emlékezem, mert olyan, mintha lezárulna valami. A temetőben sehol nem találom, csak a sírkövét látom, de hol van Ő? Bizony, 50 éve itt érzem a hátam mögött, amint az ajtófélfának támaszkodva vezeti kezemet a hangtalan klaviatúrán, és simogatva tereli gondolataimat…
___________________
Megjegyzés:
Várkonyi Nándor (Pécs, 1896. május 19. – Pécs, 1975. március 11.). Ki volt ő? – egy-pár mondatban: az utolsó szellemi polihisztorok egyike. Tárgyszavakkal: könyvtáros, író, szerkesztő, irodalomszervező, irodalom- és kultúrtörténész (tudósnak nem tartotta magát). Eszmetörténész, ha egy szóval szeretném jellemezni. Ez a meghatározás áll legközelebb ahhoz az életműhöz, amiben igazán otthonosan mozgott. Ritka egyéniség. Egyszerre volt író, művész és tudós, s ez nem választható el benne. Életének utolsó 50 évében írt művei adnak igazán pontos képet róla: a Sziriat oszlopai – igaz, erősen „megvágva”, cenzúrázva – még életében többször megjelent. 1942-ben, 1943-ban és 1972-ben. Majd a teljes, vágatlan anyag először 2002-ben a Széphalom Könyvműhely gondozásában került kiadásra, és 2017-ben ennek a második, változatlan kiadását is ők jelentették meg. Ezt követte Az elveszett Paradicsom, a Varázstudomány I.-II. és az Ötödik ember I.-II.-III. kötetek. (Honlapján minden megtalálható, ami vele és munkásságával kapcsolatos: varkonyinandor.hu)
Meghatóan, gyönyörűen és tényszerűen emlékezel Kati. Családod által ismertem meg Várkonyi Nándor munkásságát.Csendes téli napokon szeretem olvasgatni, lapozgatni könyveit. A sümegi Hotel Várban és Budapesten az írószövetség által szervezett megemlékezésen részt vettem, nagyon érdekes, hasznos volt. Gratulálok a munkádhoz, nagyapád emlékének példaértékű ápolásához, megőrzéséhez.