Akkor, ott a lugasban még minden olyan szép volt. Ettük a finom szarvas pörköltet, ittuk hozzá a „videczburgi” fehéret és mindenki kitűnően érezte magát. Talán azt is mondhatnám, hogy „hozta a formáját”? Gyuri bácsi régi történeteket mesélt, Samuka épp a Dezsőt ugratta, Támlaci bőszen kattintgatott, Kuruczgyuszi a mély baritonján minden valamikor is élt kabaré színészt végig parodizált. Mi pedig, a „a hálás közönség”, élveztük a szereplőket, akik produkálták magukat az élet színpadán. De talán a délután csúcspontja az volt, amikor Feri bá szeretett társával egy fájó, szívbe markoló szláv éneket énekelt nekünk. És közben közöttünk ficánkolt, mint a csík, a szeretett leány-unoka. Kint hétágra sütött a nap, a lugas alatt hűvös volt, és mi úgy éreztük sosem halunk meg.
Aztán az ebéd után Feri bá büszkén végigvezetett a féltett szőlőtőkéi között. Szinte mindenikről tudott volna egy kis történetet mondani. Akár az első elejtett „csuhás” vaddisznóról, a büszke tartású szarvasbikáról, a kis, vörös ravaszdiról.
Eszembe jut egy autós utazásunk. Pécs-Sellye között oda-vissza ő fuvarozott – Czupy Gyuri bácsit mentünk felköszönteni – és közben egy gyönyörű mesét mondott a csodálatos Erdőről, a vadászat titkairól. Számomra, a laikus számára, egy új világ kapuit nyitotta meg pár óra erejéig. Este már a „Vadász voltam egykoron” című könyvéből olvastam kisfiaimnak. És ők élvezték. Élvezték a gördülékeny, mesélő stílust, ami nem volt szájbarágós és ugyanakkor száraz szakmai sem. A szakma és a szépirodalom mezsgyéjén íródott. Sugárzott belőle a természet iránti szeretet. Én úgy éreztem, ő minden elejtett vad után elszámolt Istennel. Vagy talán csak a Természet felé tartozott elszámolással? Hiszen ő is a természet része volt. Szerves, kihagyhatatlan eleme.
Ősszel, szarvasbőgéskor egy kicsit majd érette is szólni fog az erdő kórusa.
Hozzászólások