Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen.
Az idei színházi világnapon Samiha Ayoub egyiptomi színésznő, aki művészi pályafutása során csaknem százhetven színházi előadásban, több filmben és televíziós műsorban szerepelt, fogalmazta meg üzenetét, amelyet az előadások előtt a színházakban felolvasnak.
Miközben a világ óráról órára, percről percre a napi híradásokon csüng, hadd kérjem meg a világ színházcsinálóit arra, hogy a történelmi változások és a történeti idő, történeti reflexió, történeti tudatosság tükrében fogalmazzuk meg a saját céljainkat. Történelmi időket élünk. Mélyreható változások zajlanak az ember önmagához, másokhoz és a nem emberi világhoz fűződő viszonyában, amit szinte lehetetlen megragadni, formába önteni, kifejezni, beszélni róla.
A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) kezdeményezéseként a Színházi Világnapot minden év március 27-én ünnepeljük. Jelenleg az egész világot sújtó koronavírus-járvány miatt küzdelmes napokat élünk. Így a Színházi Világnapi üzenetnek még nagyobb a jelentősége. A magyar hagyományok szerint ezen a napon az előadások előtt elhangzik az üzenet.
Ma van a színházi világnap. A kubai Carlos Celdrán rendező, író, színház igazgató üzenetét olvassák fel világszerte március 27-én a színház világnapja alkalmával az előadások előtt a színházakban. A Nemzetközi Színházi Intézet minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára. Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el több mint húsz ország színpadain. Az idén Carlos Celdrán világszerte elismert rendező fogalmazta meg gondolatait.
Líbia északi vidékén, a kürénei partoktól alig félmérföldnyire van egy hatalmas barlang. Nyolcvan méter széles, húsz méter magas. A helyiek nyelvén Hauh Fteah a neve. Az 1951-ben végzett szénizotópos kormeghatározás szerint legalább százezer éve folyamatos itt az emberi jelenlét. A régészek több használati tárgy mellet egy csontfurulyát is feltártak, amelynek kora negyven- és hetvenezer év közé tehető. Amikor gyerekkoromban ezt meghallottam, megkérdeztem apámtól:
„Ők is ismerték a zenét?”
Mire ő rám mosolygott:
„Mint minden emberi közösség.”
55 év óta minden tavasszal megünnepeljük a Színházi Világnapot. Mintha 24 óra alatt bejárnánk a színházi univerzumot, kezdve a NO-val és a Kathakalival, folytatva a Pekingi Operával és a Kathakalival, elidőzünk Görögországban, Aiszkhülosztól, Szophoklésztől Skandináviába látogatunk Ibsenhez és Strindberghez, majd Angliában Sarah Kane-től Itáliába száguldunk Pirandellóhoz, azután Franciaországba, Párizsba, ahol talán a legtöbb külföldi társulatot látjuk vendégül.
Az idei Színházi Világnap alkalmából Anatolij Vasziljev színházi rendező, színházelméleti gondolkodó, színházi pedagógus üzenetét olvashatják.
A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak.
Kis falvakban a fák tövében, a nagyvárosok rafinált színpadán, az iskola előcsarnokában, mezőn, templomban; nyomortelepen, köztéren, szabadidőközpontban és belvárosi alagsorban gyűlnek össze az emberek, hogy elmerüljenek abban a tiszavirág életű színházi világban, amelyet teljes létünkkel, lélegzetünkkel és hangunkkal teremtünk meg, hogy kifejezzük emberi mivoltunk bonyolultságát, sokféleségét, sebezhetőségét.
Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból. A színészek és a társulatok ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és közönséget találjanak; és mindennek a válság az oka.
A hatalmon levők tehát már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának.
Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta tartani a komédiásokat, mert azok nagy népszerűségnek örvendtek.
A Színházi Világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet 1961-es bécsi közgyűlésének határozata alapján 1962 óta minden év március 27-én tartják annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntik e napot. A Színházi Világnap üzenetét minden évben egy-egy neves színházi szakember fogalmazza meg, melyet a március 27-i színházi előadások előtt a hagyományoknak megfelelően felolvasnak a közönségnek. Idén Jessica A. Kaahwa ugandai drámaíró, színész, rendező és kutató fogalmazta meg gondolatait.