Keszthelyi Jenő | Megegyezés

Szépirodalom - próza

Megegyezés

A vadászház, mint veszteglő hajó úszott a földhöz tapadó ködtenger tükrén. A kazán kéményéből vastag füstszalag kígyózott lomhán a hatalmas lucok redős sapkája alá. A fiatalasszony haját igazgatta a konyhaablak fekete tükrében, aztán szívszaggató csókokat fújt kicsi tenyeréből az ablakot megkocogtató vadásznak.

Valahol lejjebb, a Szárazéri-lápon három-négy bika is szóváltásba keveredett egymással. „No Pistukám – gondolta a vadász –, remélem, megtalálod a fekete nyakút…” N. István kerületvezető erdész évtizede visszatérő osztrák öregurat kísért valahol arrafelé egy golyóérett, a Szárazérnél már kiválasztott sötét-sörényű bikára.

H. Géza fővadász még egyszer körbejárta a birtokot, aztán megállt a lépcső pihenőjén. „Jöhetne már…” Bosszantotta, hogy vendége ennyit késlekedik, pedig jó időben fölébresztette. A ködoszlop lassan megmozdult a pince lejáratában és szürke, széles nyelvét kinyújtotta a Cseres-pagony völgye felé, amerre a házhoz felkúszott az út. „Jó az áramlat, indulni kéne már…”

A vendég – D. Károly ügyvezető igazgató – soha életében nem sietett. Precíz, megfontoltan és mindig érdekből cselekvő, kitűnő vénájú üzletember volt. A reklámszakmában nagy a verseny, és meg kellett dolgozni a vagyonért keményen másfél évtized alatt. Ötvenöt évesen – ahogyan tegnap elmesélte – „adta a fejét” a vadászatra. „Már megtehettem”, mondta. A fővadász szakmai rutinja minden lényeges tudnivalót kicsalt belőle a jóféle lukuhegyi olaszrizling mellett. Nem lepte meg, hogy első szarvasbikájára nagy pénzt is áldozna, hogy „szarvasgidát” mondott borjú helyett, és a trófeák mustrálásánál csak egyetlen mondat hagyta el az ajkát. Az egyik „kamion-karambolos” agancsot sokáig tapogatta, aztán ághegyeivel lefelé visszafektette a műkőre, csak úgy koccant. „Ilyen nekem is jó lenne”, mondta. Pár év múlva aranyéremre érő, teljesen szabályos és erős, középkorú bika agancsa feküdt előttük. A fővadász hanyatt fektette a szerencsétlen véget ért szarvas fejdíszét, majd hosszasan magyarázta a gímagancsok értékelésének szempontjait meg a kímélendőség etikai, genetikai és gazdaságossági szabályait a közérthetőség pinceszintjén, de ez a vendéget szemlátomást nem érdekelte. Roppant izgalommal készült viszont a lőgyakorlatra. Nem tudta megmondani, hogy 30-06-os kaliberű, HEYM SR 21-es fegyvere milyen távolságra van belőve. Keze-lába remegett, és az ötven méterre álló táblába kétszer bele sem talált, csak harmadikra lőtt egy alsó négyes köregységet. A fővadász borongós gondolatai botladozva közelítettek az elkövetkezendő események felé. Vacsora utáni búcsúzáskor a vendég még kikötötte, hogy az ő Volkswagen terepjáróját fogják használni, mert „szereti, ha kéznél van minden cucca”. Nem nyerte el ez sem vendéglátója tetszését.

A fővadász nagyon meglepődött a duda pöccintésére. A vendég bent ült az autóban; talán amíg megkerülte a házat, addig bújhatott elő. A fővadász szép rendben berakta hátra felgúlázott holmiját az eszményi rendetlenség tetejére, beült az anyósülésre a lapos fémflaskát szorongatva, de a vendég elhárította az italt.

A Kilátós-tető felé navigálta az autót a szerpentinen, ahol napokig „őrizte” már a kiszemelt bikát a fennsík peremén. Ott magasan köd se bénítja a cserkelést. Ahogy átkeltek a közúton és kúsztak feljebb, ritkult is a pára, majd a Gódor-pihenőnél végleg elfogyott. A bika beállt helyén mörcögött, és a remény fellazította a fővadász torkát szorító feszültséget. Pár perc múlva már a fennsík felé enyhén lejtő cserkelőúton csúsztak a bika felé. Az utolsó légmozgásvizsgálat után megkezdték a megközelítést a Nagytar lankás oldala felől.

A fővadász intéssel hátrahagyva a vendéget kitérdelt a Kártyás-kő tetejére és megtávcsövezte a fennsík jól belátható hajlatát. Tucatnyi tarvad legelészett durván száz méterre alatta, de a bika bent a sűrű gyertyánosban morgolódott. Már háromszor azonosította ezt a hangot a napokban. H. Géza stabilra állította a vadászszéket, és felkínálta a vendégnek. Precízen feszítette eléje a háromlábú, mogyorófa lőtámaszt, aztán melléje telepedett a lőlapra gyűrt párnáján. Suttogva elmagyarázta, hogy a bika megjelenését várják, és majd a lőtámaszról állva kell lőni, ha eljön az ideje.

A vendégen az izgalom legapróbb jelei sem mutatkoztak, és ez megnyugtatta a fővadászt. Most már elfogadta a kupaknyi körtepálinkát, és meleg szemekkel nézegette, simogatta ölébe fektetett puskáját. Kérésre csőretöltött, ajkát összeharapva űzve el annak zaját. Biztosította és gyorsította a fegyvert.

A Rókás-kunyhó felől fiatal bika bőgött le sóvárogva a völgybe. A fővadász felállította a vendéget és a lőállásba tessékelte. Elsuttogta, hogy a várt bika biztosan kijön most majd a teheneihez. Meglepte a vendég változatlan, szokatlan nyugalma. Be-behúzott nyakkal célozgatta a teheneket, az izgalom, a vadászláz legkisebb jelét sem mutatva. „Nem első bikád ez neked”, gondolta a fővadász.

A bika úgy perdült ki a gyertyánosból, hogy recsegett-ropogott mögötte minden. Háremét számba véve körbeügetett, és űzőbe vett egy fiatal tehenet. „Jaj, csak nehogy ágyba vigye!”, fohászkodott magában a fővadász. A vendég a céltávcsőben követte a nagyúr minden mozdulatát, hüvelykujjával keresgélve a biztosítót. Várakozva tekintett kísérője cserzett arcába; szeme tükrén abszolút nyugalom honolt. A fővadász szívét megdobogtatta a megelőlegezhető vadászöröm.

– Ha keresztben megáll, és nem takarják a tehenek, lőjön a lapocka mögé féltenyérnyivel, középmagasan, ahogy az ábrán tegnap megbeszéltük… – suttogta. – De fogok szólni – tette hozzá. A vendég hangtalanul kibiztosított, majd a fegyverre dőlve rágörbítette ujját a sátorvasra. A bika megállt, és a Rókás-kunyhó felé keresztbe fordulva bőgte fenyegető strófáit a láthatatlan vetélytárs felé.

– Most lehet, lőjön! – sziszegte a fővadász, s a fegyver döreje végiggurult a völgyön a fejvesztetten egyirányba menekülő tarvadak között. A bika mozdulatlanul állt, mint egy kőszobor, a fővadász azt várta, hogy eldőljön, majd felhördült: – Lőjön újra! De az ismétlésre már nem maradt idő. A bika megpördülve, jelzés nélkül bevágódott a gyertyánosba, agancsának kopogása csak a Nagy-vízmosásban halt el véglegesen. A fővadász már tudta, hogy a szarvast nem érte a lövés. De azért bizakodást színlelve kúszott le vendégével a kőgörgetegen. Semmi jelét sem találták a sebzésnek, és lehangoltan kullogtak a Volkswagenhez.

A fővadász nyugtató szavakkal tartotta a lelket megkeseredett szájízű vendégében, ahogy lefelé ereszkedtek a szerpentinen. „Majd este megtaláljuk, vagy keresünk másikat”, vigasztalta a megroskadt hitű vadászt, aztán ráfordultak az aszfaltozott közútra. Az „omlásveszély” táblánál figyelmeztette a vendéget, hogy a magas part alatt lassan hajtson, mert vadmozgatta, gördülő kövekkel találkozhatnak. Koppant is rögtön valami az autó tetején.

A két férfi ölébe kapta a fejét az iszonyú robajra, ahogy a magaspartról leugró szarvas első csülkei szétrobbantották a szélvédőt. Fel sem foghatták, mi történt. A nagy test zuhanási energiája a tető első gerendáját is meghajlította majdnem a kormányig. A bika átbukfencezett a terepjárón bordákig felrepedt lágyékkal, s törött bal első lábát húzva, lógó belekkel az árokba vonszolta magát. Az autót ügyesen fékezte le s állította meg a vendég; kiugrottak a légzsákok alól véres üveg- és sárdarabokkal fejükön, vállukon. Csodával határos módon sérülés nélkül, ziháló tüdővel, remegő lábakkal.

A fővadász nyerte vissza előbb lelki egyensúlyát. A halálosan sérült szarvasbika lógó fejjel állt a kukoricatábla szélén, ahová elvánszorgott, mintegy hatvan méterre. Már nem hajszolta a menekülés kényszere, vére és ereje lassan elszivárgott. A vendég homlokát a hideg üvegnek nyomva támaszkodott az autónak, zaklatott idegrendszerével harcolva a gyors megnyugvásért. A fővadász megmarkolta a karját:

– Ez AZ a bika, lője meg! – hazudta szemrebbenés nélkül. – Vagy nekem kell megölnöm… – tette hozzá hidegen.

A vadász száraz szája megrándult, szeme összeszűkült. Lőszert tolt a fegyverébe, föltámasztott a Volkswagen tetejére, és remegő combjait a karosszériához feszítve meglőtte a szerencsétlen állatot. A lapocka mögött féltenyérnyivel, középmagasan, ahogyan az ábrán megbeszélték. A szarvasbikának mindegy volt, kinek a fegyvere osztja a fájdalmat stoppoló, megváltó halált. Talán lövés nélkül is lefeküdt volna.

Levett kalappal álltak a dicstelen véget ért „erdőkirály” mellett. A fővadász a töretátadás után elfújta kürtön a szarvas halálát, aztán a dolog prózaibb részét is elvégezte. A vendég megnyugodva adta kézre a szerszámokat. A páratlan tizenkettes, gyönyörű trófea az autó tetején valamit javított az összetört Volkswagen siralmas látványán, amint bebillegtek a vadászház udvarára. A „fekete-nyakú” már a virágágyás előtt volt felravatalozva, elejtője és kísérője éppen fotózgatták. Bambán bámultak a túlzottan is szellőssé vált terepjárót.

Reggeli után egy órával aláírtak egy közös nyilatkozatot. A vadász nem fizet kilövési díjat, cserébe nem támaszt kárigényt autója sérüléséért. A felek az egyezséget értékarányosnak nyilvánították. A vendéget csak az bosszantotta kissé, hogy trófeájának bal szemágából egy kisujjnyi darabka letörött a nagy zuhanáskor.

A fővadász aztán ebédnél előhúzta zsebéből az agancsnak azt a darabkáját.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Megegyezés”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés