Motesiky Árpád | Felvidéki vadásznyelv és szellemiség – 1.

Szépirodalom - próza

Felvidéki vadásznyelv és szellemiség – 1.

„Isten tartsa meg nekünk a vadászást
nyugalomban és békességben és áldja
meg minden jámbor vadászt
szerencsével és megbecsüléssel
minden ösvényen és útján.”

(Sinapius János: Kis Vadászerdő, 1678)

Nagyon régen volt, régi történet, amikor a jó Johannes Sinapius az idézett sorokat írta és ajánlotta Szászország, Cleve és Berg hercegének s kegyelmes urának. Vajon a szerző udvarolt a hercegnek? Lehet úgy is mondani, mivel Sinapius János evangélikus lelkész száműzött, idegen volt a herceg birodalmában. A Felvidéken született, nagyon is felvidéki volt, Trencsén vármegyében, 1625-ben látta meg a napvilágot. Eredetileg Horcsicskának hívták, a „Sinapius” latinosított név volt, mint a morva Comeniusé, akit eredetileg Komenskynek hívtak, ámbár anyai ágon ereiben magyar vér csordogált. Csak azért teszünk róla említést, hogy Comenius is írt a „vadakról” és a vadászatokról, mégpedig sárospataki éveiben…

Most azonban Sinapius Jánosról van szó, aki a száműzetésben könyvet írt, ritkaság számba menő könyvet, mert akkortájt nemigen írtak könyveket a vadászatról. Nemigen foglalkoztak tollforgatók a vad leírásával és a vadászat erkölcsével. Akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy mitől lett vadász és milyen okok ösztönözték az evangélikus lelkészt, hogy sok más érdekes téma helyett a vadászatról írjon?

Nagyon nehéz lenne egyértelmű választ adni a kérdésre. A nemesi származású ifjú Königsbergben tanult és a teológia elvégzése után először Szakolcán (Skalica), Nyitra vármegyében kezdte papi pályáját, majd 1655-től Galgócon (Hlohovce) élt hivatásának, ahol szinte napi vendég volt a nagy tekintélyű, törökverő főnemes, gróf Forgách Ádám asztalánál. A nagyvezekényi csatában (1652. augusztus 26.) Forgách ádám – az érsekújvári vár kapitánya – volt a fővezér és maroknyi, alig ezer főből álló seregével szembeszállt a 4500 főből álló oszmán sereggel a Zsitva folyó völgyében. Dicsőségesen helytálltak a magyarok, a törököket megfutamították, de sajnos négy Esterházy maradt vérbe fagyva a csatamezőn: László, Tamás, Ferenc és Gáspár. A győzelem emlékét ma oroszlánszobor őrzi.

Nos, Sinapius János a nagy tekintélyű főúr vendége lehetett és asztalánál nagy vitákat folytatott az odajáró szerzetesekkel, amelyekből győztesként került ki. Ezt a szerzetesek nem tűrhették és a nagyasszonyhoz, a grófnéhoz fordultak panasszal az evangélikus pappal szemben. Sinapius kegyvesztett lett a grófnál, Galgócról távoznia Szakolcára, majd Trencsénben kapott lelkészi munkát…

Jött azonban a nagyobb veszély – a Wesselényi-féle ügy bukása után a protestantizmus felszámolása, a protestánsok templomainak elkobzása. Ezek után Sinapius német földre költözött, 1874-ben Malleban telepedett le. Tovább életpályája nem egészen világos és nem tisztázott. A lényeg az, hogy felesége és az egyik gyermeke a kolerajárvány áldozata lett. János nevű fia azonban életben maradt.

Felmerül az a kérdés, hogy a Sylvula venturia (Kis Vadászerdő) szerzője milyen nemzetiségű volt? Cseh vagy szlovák, miszerint Magyarország északi csücskében született. Abban az időben nem volt lényeges, hogy valaki milyen nemzetiségű. A szülőföldhöz való ragaszkodást és jogot viszont Sinapius János sem vetette el, műveiben világosan hangsúlyozta, hogy Magyarországról száműzték, mai szóhasználattal „magyar állampolgár” volt.

Nagyon elgondolkodtató és szomorú Sinapius János száműzetése: hogy történt mindez a nagyhatalmú Forgách Ádám szeme láttán vagy beleegyezésével, hogy engedte a nagy tudású papot családjával együtt meghurcoltatni, földönfutóvá tenni, azt az embert megaláztatni, aki Galgócon 1655-től szinte napi vendég volt asztalánál. Az még talán érthető, hogy asszonya rábeszélésére „elkergette” Galgócról, de engedte, hogy sodródjon a pusztulás felé.

Sinapius Jánosnak a Kis Vadászerdőn kívül Halleban még megjelent az Ornithica sacra (A madártan vallási alapjai) című munkája is. Természetesen német nyelven, 1682-ben. A kutatók azonkívül még több munkáját tartják számon, amelyek itthon, illetve Trencsénben jelentek meg. A Halleban megjelent két munkáját, a vadászatról és a madarakról szóló tanulmányt Csőre Pálnak köszönhetően magyarul is olvashatjuk, a budapesti TerraPrint Kiadó adta ki 2000-ben.

Csőre Pál ugyan jogászember, de 1957-ben az erdészeti jogi osztályra került, és innen aztán nem volt hosszú az út a vadászatig, a természetvédelemig, az erdő és a vad jogi kérdéséig. Mivel közel állt hozzá a történelem, a múlt tanulmányozása, kutatómunkájának köszönhetően született néhány érdekes és hézagpótló munkája, mint a Vadaskertek a régi Magyarországon; A magyar vadászat története; Vadászati kultúra; A Kárpát-medence vadállományának alakulása; Megjegyzés a magyar dámvad történetéhez; A solymászat története és a Kis Vadászerdő fordítása a ma már nehezen érthető német nyelvből. A magam részéről örültem, hogy együtt dolgozhattam Csőre Pállal egy szerény könyvecskén, amelynek „A vadászat árnyas oldalai” címet adtuk, 1998-ban a TerraPrint Kiadó adta ki Budapesten. Akkor tudtam meg, hogy Csőre Pál szálai is a Felvidékhez kötődnek: „Nagyapám a Bars megyei Kaproncán (Kopernica) született…” – írta egyik levelében. Akkor még nem esett szó köztünk a Sylvula Venatoria fordításáról…

Csodálkozom, hogy a könyv megjelenésének nem volt kellő visszhangja. A kritikusok, publicisták és a vadászattörténészek is agyonhallgatják. Akár jómagamnak is tehetek szemrehányást, hogy nem írtam a könyvről annak idején legalább ismertetőt valamelyik vadászlapnak. Pedig az az igazság, hogy alaposan áttanulmányoztam, amit az aláhúzott sorok is bizonyítanak. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy az apróbb hibákat és a mai olvasónak egy picit túlzott vallásos megközelítést leszámítva, a könyvből akár ma is felkészülhetne egy vadászpalánta a vadászvizsgákra…

Egyébként a vallásosság sosem volt idegen a felvidéki vadászok körében. Egy későbbi időszakban, ama emlékezetes medvevadászat előtt, amelyen Stróbl Alajos szobrász is részt vett, imigyen kezdték a napot: „Vasárnap (1909. november 28.) Henrik herceg templomba ment reggel 8 órára a régi evangélikus templomba, melyben Weisz György dobsinai lelkész tartotta az egyházi beszédet német nyelven. Ugyanakkor József főherceg és a többi vendég az 1640-ben épült katolikus templomban volt, ahol Bednárik plébános misézett. Istentisztelet után villásreggeli volt, és kilenckor volt betervezve indulás az aznapi medvevadászatra…”

Nagyon is idevágó kérdése van Sinapius Jánosnak az istentisztelettel kapcsolatban: „Vajon felelősségteljes és megengedett-e az istentisztelet alatta, vagy annak elmulasztásával és elhanyagolásával hajtani és vadászni? Semmiképp. Mert akinek vadnak és madárnak a hajszolása van a szívében, istent pedig és az ő szavát elfelejti, az nem törődik az ő lelki üdvösségével, amit ennek kedvéért elveszít. Amiért aztán az ilyen emberek általában vad emberek és őket durva, istentelen Nimródnak nevezik…”

A vadászat gyakorlására vonatkozó kérdés: „Milyen személynek és milyen rendnek tilos, illetőleg megengedett a vadászat, az egyháziaknak vagy a világiaknak?

Erre a kérdésre a következő a felelet: az egyháziak a templomhoz tartoznak, a hercegek és az urak a kormányzáshoz és a háborúhoz (amely, ha kezdettől fogva jogosnak minősül), méltán megilleti őket a vadászat, a parasztok pedig az ekéhez és a mezőgazdasághoz tartoznak.

A püspököknek, prelátusoknak a vadászat teljesen meg van tiltva?

Igen: ennek oka a kánonjogban és egyéb helyeken megnyilatkozik. Az egyháziak állandóan a templomi elfoglaltságokkal, imádkozással, olvasással és hasonlókkal foglalkozzanak. Nem rendes dolog továbbá, hogy kutyákat neveljenek, ugatásukat hallgassák, mert őket hivatásuk gyakorlásában akadályozza, attól eltéríti és az ilyen vadászás könnyen a magasabb rendű tevékenységtől elvonja.

Mivel pedig a vadászás nagyon hasonlít a háborúhoz és ami a katonát jellemzi, az majdnem minden tekintetben a vadászatban is gyakorlatban van, a vad természetének ismerete, áldozni tudni, azt megfelelően ölni, stb., stb., ami az egyházi személyeknek sohasem illett, hivatásuknak megfelelően ilyenektől sokkal inkább tartózkodniok kellett. És mi a helyzet a teológusokkal? A hitszónokok feladataikkal törődjenek és az Evangéliumot igyekezzenek jól és tisztán hallgatóságuknak prédikálni és hagyni az ilyen világias foglalkozásokat. Találunk azonban a hitszónokok között is olyanokat, akik urukkal és a fiatalsággal vadászatra mennek, sokat látnak és hallanak, amibe nekik illik belebeszélni, de jobb lenne, ha otthon maradnának és hagynák a vadászokat vadászni, ahogyan Krisztus mondta: temessék el a holtak a holtakat.”

Nem tudom, mi volt a véleménye a fentiekről Mécs Lászlónak (1895–1978), a kitűnő papköltőnek, recitátornak, premontrei szerzetesnek, akiről kevesen tudják, hogy vadászott és vadászverseket írt a Felvidéken megjelenő Vadászlapnak. Jurán Vidor, a lap főszerkesztője nagyon elégedett volt a papköltő rendszeresen küldött verseivel. A költő szalonkahúzás idején éppen Párizsban járt és ott is a szalonkák jutottak az eszébe. Nagyon szép ódát írt a szalonkákról. Az őzbaklesről írt verse páratlan sorai a felvidéki lélek megnyilvánulása, ám az örök kérdés marad, hogy a szerzetes mennyire tudta összeegyeztetni a vadászatot a papi küldetéssel, munkájával.

Ámde kanyarodjunk vissza Sinapius János munkájához és annak kérdéseihez, amelyekre a választ az idő és terjedelem miatt a kedves olvasóra bízzuk. A kérdések minden bizonnyal figyelemkeltőek. Íme: „Mit jelent az a közmondás, hogy nem mindenki jó vadász, aki vadászkürtöt visel? Milyen korú legyen a vadász? Milyen ruhát, kalapot és cipőt viseljenek a vadászok? Melyik vadászat a legjobb? Milyen embereket vegyünk igénybe a vadászatnál? Hogyan lehet a vadásznak szerencséje? Mely kutyák jó nyomozók? Miért ellenségesek a vadászok a tudósokkal szemben? Milyen finomság és vadpecsenye állítható elő az erdei legeltetés által a mindennapi ember számára? Hasznos-e a vadászatra könyvet vinni? Vajon jól illik-e a nőnemnek a vadászat? Mit tegyen a vadász, hogy ne jöjjön a farkas az udvarába? Mit lehet a szarvasmarhánál leginkább dicsérni? Milyen a medve természete? Milyen kifejezéseket használnak a vadászok? Milyen sokáig él egyik-másik állat? Hányféle vadászkutyája kell hogy legyen egy vadásznak? Milyen tanításokat kell itt a keresztény vadásznak megtartani? Hogyan kell egy hívő vadásznak minden időben viselkedni?”

A száznál is több kérdésből csak azokat emeltem ki, amelyek manapság is aktuálisak lehetnek. Sinapius János munkájában kitér a vadászat körül nagy alapossággal mindenre. A vadász öltözködésére, a vadászebek gondozására, a vadászati eszközök kezelésére, a hálók gondozására és a vad rendbetételére: „A vadászok a vadat rendbe teszik, kocsira rakják és ételnek felkészítik.” A jó vadászati szokások közé tartozik a vadászvacsora, amiről a következőket olvashatjuk: „Minden vadászat lebonyolítása után vidám hideg konyhát rendeznek, amelynél az urak tréfálkoznak és vadásztörténeteket mesélnek, végül jó kedvvel térnek haza.”

Befejezésül Sinapius János könyvével kapcsolatban annyit, hogy nem tudományos munkát írt, hiszen lelkész, pap és talán vadász is volt. Ez utóbbira nem találunk utalást, de a génjeiben ott éltek régi hazájában, Trencsén vármegyében szerzett tapasztalatok. Mindenesetre tanulságos és szórakoztató olvasmány…

Van egy lapidáris tévhiedelem a vadászokról, különösen a felvidéki vadászokról, amely szerint csak borral, mulatással (cigányzene), játékkal (kártya) és vadászattal érdemes élni! No, nem mondom, hogy nem akadtak a Felvidéken is mulatós, vidám kedélyű vadászok, erdészek, erdőmesterek, mérnökök, de vallom, hogy emberséges magatartásuk, a természet, az erdő és a vad iránti tiszteletük a selmecbányai magyar erdészeti felsőoktatás gyökereiből táplálkozott. Nemcsak jeles szakemberek kerültek ki az akadémiáról, hanem kiváló nyelvismerők, tollforgatók, akik a magyar vadásznyelvet terjesztették írásaikkal. Persze nem minden nyelvművelő volt nyelvész. Az ugróci Zay Imre gróf és a halicsi „egy öreg vadász” (gróf Forgách Sándor) sem. A vadászműszótár (Magyar–német, német–magyar vadászműszótár és magyarázata) a maga korában (1875) remekmű volt. De az, még most is…

A nyáron írtam levelemben a tatabányai Ferenczy Ferenc vadászíró barátomnak, hogy őzbaklesen voltunk és János öcsém egy „szép” őzbakot lőtt. Ferenc válaszlevelében azt kérdezte: mitől volt szép az őzbak? Hát, igen, egy költő mondhatja, hogy szépek voltak az őzek, mert az igaz is! De nem egy vadász, aki jártas a magyar vadásznyelvben, mert a felvidéki szellemiséget sugárzó „öreg vadász” könyvecskéjében azt olvashatjuk, hogy a szarvas, az őz nem szép, hanem jó! Ferenc barátom, köszönöm az enyhe figyelmeztetést…

A magyar vadásznyelvről talán még annyit, hogy a nyelvőrök, nyelvgyomlálók nemigen gondoskodnak róla. Még a bölcsészdoktor Jakab István sem foglalkozott a vadásznyelvvel, akinek nyelvművelő munkássága mennyiségében és minőségében is jelentős. Pedig Jakab professzor a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Tanszékének tanára volt, és az ötvenes évektől vadász. Így hát a vadászok nyelvének egyengetése a magamfajta „botcsinálta” nyelvészekre hárult.

*

Barátunk és szerzőtársunk fenti írása a Járomfa, mozvány, nőtövény… A nyelvújítás során született szaknyelvünk „szokott és szokatlan” szavai című konferencián hangzott el, 2009. december 3-án, Budapesten, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.

Következő rész

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Felvidéki vadásznyelv és szellemiség – 1.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés