Hol volt, hol nem volt, Szívország csücskében állt egy fa, melyet Szerencsefának neveztek. Ez a fa majd’ tízméteresre nőtt, s óriási lombkoronája alatt folyton állatok pihentek. Szerencsefa egy nagy rét közepét uralta, melyet Aranyrétnek neveztek gyönyörű színei miatt. A fa alatt sok-sok virág, bokor menedéket kapott. Már ezért is kedves fa volt, ám más miatt is nagyon szerették. Ahány ember hűsölt az árnyékában, s leszakított belőle egy kis ágat, annak mind szerencsésre fordult az élete. Híre is ment Szívországban, hogy milyen fa él az Aranyréten. Nosza, megszaporodtak a rét látogatói! Mindenki, aki az országban szerencsétlennek érezte magát, útra kelt. Nem tett ez jót Aranyrétnek! A látogatók letaposták a virágokat, az állatok elmenekültek. A rét pusztulni kezdett, s maga a fa is, hisz a sok letépett ágacska helyett nehezen nőttek újak.
Volt Aranyrét közelében egy falu, melyet Szorgosfalvának hívtak. Dolgos, rendes emberek lakták. Amikor meghallották, mi történik a fával, azt mondta a falu bírája, Derék Mátyás:
– Kérvényezzük a királytól, hogy legyen miénk a fa! Mi vagyunk az országban a legderekabb polgárok, megérdemelnénk!
Útnak is eredt egy küldöttség Szorgosfalvából királyunkhoz, Jószívű Jonatánhoz. Mikor előadták kérésüket, a király három napon át töprengett, mitévő legyen. Végül tanácskozott varázslójával, Szórakatikitakával, s úgy döntött, odaadja a fát a lakóknak. Lett öröm Szorgosfalván! Rögvest átültették a fát, s hetekig csak csodálták, hozzá sem értek. Szerencsefa kezdte jól érezni magát, új ágai nőttek, megszépült. Eltelt egy hónap, kettő, no a harmadikban a lakók már megszokták a fát. Beszélni kezdtek hozzá. „Szerencsét hozol? Majd meglátjuk!” „Leszakítok egy ágat, most halt meg a férjem, szükségem lenne némi szerencsére!” Ilyen gondolatokkal fordultak hozzá. Egyik családban a rossz idő elvitte a termést, a másikban a gyerekkel volt sok baj. Hamarosan minden falulakó felkereste a fát, hűsölt árnyékában, szakított a lombjáról egy kis ágat.
Ez még nem is lett volna baj, hiszen csak a falubeliek tépdesték az ágakat, Szerencsefa kibírta volna. Ám Szorgosfalva lakói megváltoztak. Gond van az öregekkel? Sok a munka? Sebaj! Elég volt felkeresni a fát. Lassan minden bajukkal a fához menekültek. Napi teendőjüket alig akarták elvégezni. A házak bepiszkolódtak, a termést nem aratták le, a gyerekekkel alig törődtek. A szorgos polgárokból az ország leglustább lakói lettek. Csak a bíró, Derék Mátyás nem vesztette el kitartását – és a józan eszét sem!
– Nincs ez így jól! Ebben a faluban senki nem csinál semmit, mindenki mindent Szerencsefától vár. Visszavitetem oda, ahol volt, az Aranyrétre!
Ezúttal egyedül kelt útra a királyhoz, aki szintén egyedül, egy perc alatt döntött: elviszik a fát. Így is történt. Másnap Szerencsefa visszakerült Aranyrétre, ahol már nagyon várták. A király két őrt állított mellé, akik minden nap csak egy-egy embert engedtek a fához. Szorgosfalva lakói újra szorgosan dolgoztak, az Aranyrét pedig sosem virult úgy, mint attól kezdve.
Hozzászólások