Mese

Arra ébredt, hogy valaki megnyalja az arcát. Kinyitotta a szemét, gondosan körülnézett a hajnali erdőben és beleszimatolt a levegőbe. Most nem érezte a farkasok szagát. Az ébredő erdő ezernyi hangja, béke és nyugalom áradt minden irányból.

Élt egyszer egy öregember, a messzi Lassú-öregedésországban, aki fiatal korában úgy határozott, hogy ha a fia nagykorú lesz, akkor nem ám egy falusi zsémbes asszonyhoz kényszeríti, hanem egy jólelkű gyönyörű menyecskéhez.

A friss hajnali szél megajándékozta az erdő ezernyi illatával, amikor kibújt végre a földből. Körülötte gyönyörű zöld volt a friss harmattól csillogó fű, tele szebbnél-szebb erdei virággal, valahonnan a magasból madarak csivitelése hallatszott.

Csuda egy huncut nagyapám van nékem, s hogy „csuda”, azt úgy képzeld el, ahogy mesélem! A nagyapám olyan ember, hogy amihez nyúl, amit tesz, amit mond, s amit csak gondol, az mind-mind rögvest varázslattá változik. A legutóbb is, hát mit kellett megélnem vele! Ültünk a kertben, nagyapám a recsegős hintaszékében, én meg, mint rendesen, a lábánál a fűben, hogy jól lássam, milyen csudára készül megint.

Egyszer volt egy szép ház. Abban a házban aznap babot főztek ebédre. A baromfiólban négy nagy tyúk lakott. Az egyik megérezte a bab illatát, izgatottan szólt a többiekhez:
– Hej, ti nem érzitek ezt az illatot?
– Dehogynem – mondták a többiek.

Élt egyszer Szívország szívében egy ikerpár, két lány. Mindkettő nagyon szerette az állatokat, különösen a kis bogarakat. Mikor férjhez mentek, egy időben született meg gyermekük. Mivel mindenben hasonlóan gondolkoztak, lányaiknak is ugyanazt a nevet adták: Karola lett egyik is, másik is.