Papp Dóra egyike a kedvenc íróimnak, olyan személy, akit emberileg és szerzőként is nagyra tartok, becsülök. Nemrég jelent meg a Bolyongó című regénye, ennek kapcsán készítettem interjút vele. Kovács Alexa: Ez már a hatodik regényed, ha jól számolom. Mit gondolsz miben fejlődtél az első és a mostani könyved között?
Ki az, aki veled van jóban-rosszban?
Ki az, aki melletted van, ha baj van?
Ki az, aki vigaszt nyújt nehéz napokon?
Van, hogy azt érzed, nem vagy elég. Hogy amit adsz, az kevesebb annál, mint amit a szeretett személy érdemel. Azt érzed, kicsi vagy, sőt talán nem is több, mint egy porszem a gépezetben. Az ő élete a gép, te pedig vagy a porszem, ami elrontja, megállítja.
Eltűntek az emberek. Meghalt az élet. A lány egyedül maradt, az egyetlen, ami segíthet neki, az önmagába vetett hite. Lassan, óvatosan hagyja el a kiüresedett épületet, ahol eddig meghúzta magát. Kifogyott az élelemből és a vízből egyaránt, muszáj keresnie valamit.
Samanthának fogalma sem volt róla, hogy amit lát, azt égi áldásnak vagy baljós ómennek fogja-e fel, de tudta, a döntés rajta áll. Ám nyolcéves, fiatal kislányoktól az ember mégsem várhatott egetrengető cselekedeteket. Főleg nem itt, ahová Sam jutott.
Tortádon 45 gyertya ég
Süt a nap ma, kék az ég
Életráncok vannak arcodon
Túl vagy már sok akadályon.
Sötét van. Túlságosan fullasztó és néma sötét. Az egyetlen, amit hallok a saját szívem dobogása. Bamm… bamm… bamm… Nem érdekli, hol vagyunk. Csak dobog tovább. Hirtelen fény jelenik meg Árnyékon keresztül. Vakító, fehér fény.
Részt veszek a Nincs időm olvasni kihíváson, amihez Facebookon lehet csatlakozni, és úgy döntöttem meginterjúvolom Szabados Ágnest, aki ezt az egészet kitalálta. Fogadjátok szeretettel az elkészült interjút.
Meg akarom állítani a pillanatot. Ki akarom merevíteni a bennem egyre gyengébben lüktető boldogságot. Csak erre akarok figyelni. Elkínzottan nyögök fel az ágyban. Elborzaszt az üres mennyezet, az üres ágy, a bennem tompa sajgással létező üres lélek.
Fagyot fúvó február
Megérkezett újra
Csontig hatol szelének
Jeges, csípős ostora.
Furcsa, mert 30-án lesz egy éve, hogy a Hetedhéthatár szerzője vagyok. Ez pedig nem jöhetett volna létre anélkül, ha Julia Lewis Thomson írónő nem biztat, hogy próbáljam ki magamat. Hálám jeléül egy vele készített interjút hozok mára.
A nő könnyektől fényes szemekkel tekint ki az ablakon, és nézi a hófehér tájat. Mert bizony a két ünnep között a fehér csapadék is megajándékozta a kis város lakóit, ezzel főleg a gyereknek okozva örömet az év utolsó napjaira. Ő maga is szereti a havat.