Smelka Sándor
Kérem, adja Kovács doktort!
Két hónap után talán most már itt az ideje, gondolta Pécsi Jonatán, és egy májusvégi hétfő reggel felhívta a fogorvosát. A belvárosi rendelőintézet központja hosszan csengett ki, majd egy készséges hangú nő jelentkezett be. Jonatán ettől megnyugodott, lám, működik az egészségügy.
Minik
A napsütötte konyhában az özvegyasszony bekapcsolta a Szokol rádiót, hadd szóljon a Krónika. Kimerte a húslevesét, majd nagy sóhajtással visszarakta a másik tányért a kredencbe. Még nem szokta meg, hogy egyedül maradt. A dunsztosüveget viszont, amibe a savanyúságot rakta el, már meglehetősen nagy rutinnal nyitotta ki a nokedlihez.
Chaplin-hétfő
Apám szíves közlése szerint éppen azokban a napokban fogantam, amikor svájci otthonában meghalt Charlie Chaplin: 1977 karácsonyán. Anyám szerint viszont ő akkor már réges-rég terhes volt velem, és ha figyelembe vesszük, mikor születtem, egy kis matekkal arra a következtetésre juthatunk, hogy anyámnak van igaza.
Az átrepülés
A sötétben botorkálok ki a kertbe, ahhoz a cseresznyefához igyekszem, amit még apám ültetett húsz évvel ezelőtt. Itt védve vagyok az utcai lámpák fényétől, és persze a hírektől, az idegesítő mémektől. Egyúttal rálátok a nyugati-északnyugati égboltra. Az ISS, vagyis a Nemzetközi Űrállomás ezekben a pillanatokban hagyja el az Atlanti-óceán térségét.
Chat–2020
Gyerek: De jó nektek! Nálatok nincs járvány.
Apa (félmosollyal): Hál’ Istennek, tényleg nincs!
Gyerek: Képzeld, apa, nálunk némelyik bolt teljesen üres, mert mindent elkapkodtak az emberek. Nálatok van kaja?
Apa: Igen, rendszeresen jön az ellátmány…
Apám Holdra száll
Apámnak adogattam a tetőcserepet, egyiket a másik után. Biztos mozdulatokkal húzta ki a kezemből őket, és mindegyiket odatette, ahova kellett, egyiket a másik után. Úgy araszoltunk a tetőn, mint a cseresznyefa árnyéka a pincedombon, nyári délutánokon. Volt ebben a magasban végzett, monoton munkában valami megnyugtató, biztonságot adó.
A tavasz első napja
Tavasz első napja. Fent, a Mecseken unatkozó egyetemisták lepik el a Szabadság-szobrot. Szelfiznek, andalognak, napoznak, sőt spontán pikniket rendeznek: egyikük pizzát rendel fel a hegyre. Kicsit odébb, a füves lankán apuka ereget óriásbuborékokat a két kisfiával.
Lajka, avagy ott vigye el a rosseb!
Én neveztem el Lajkának. Akkoriban – kiskamaszként – igencsak érdekelt az űrhajózás. Apám először hümmögött ugyan, találhattam volna valami magyarosabb nevet is a kutyánknak, de amikor megmondtam, hogy igazából Kudrjavkának kellene hívnunk, hiszen a szovjet mérnökök az „igazi” Lajkát is így szólították leggyakrabban.
Tessék-lássék
Apám haját fújta a szél. Azt a Che Guevara-i loboncot nem is lehetett nem fújni. Akkoriban nem volt szél a talpán, amely ellenállt volna a kísértésnek. És így – szélfútta hajjal, a szája sarkában lezseren lógó cigivel – meglendítette a baltát. A hasábfa szabályszerűen repült ketté a tuskón.
A biztos valuta
Szabó Tamás azon a délutánon azt hitte, hogy végre itt a tavasz. Ha csak egy hajszálnyival lassabban hajtott volna bele a szentkútpusztai kanyarba, akkor nem csúszott volna meg a Zsigulival, és nem kötött volna ki az árokban. Joggal kérdezheti bárki: mi közünk a – számunkra – vadidegen Szabó Tamáshoz.
A potyacukor
Amikor apám meghallotta a hírt, azt mondta, hülyeség. Már mér’ lenne egy teherautónyi szaloncukor az erdőszélen?! Azt még el tudja képzelni, hogy valaki sittet pakol le oda, rozsdásodó hűtőt, penészes újságpapír-stócot, mindenféle háztartási hulladékot, biszbaszt, de bontatlan szaloncukor hogy kerülne már az utcánk végébe?!
Hárman egy szobában
A hírfolyam legbutább posztjánál, egy – mostanában divatos, csacska – kihívásnál állt meg a görgetés. Szélesen elmosolyodott a félhomályban. Tetszett neki, amit a monitoron olvasott: „Meg tudod-e állni, hogy egész januárban nem eszel csokoládét, nem mész el Mekibe… – Naná.
Hogy választunk könyvet…
A könyvtárba menekült. Odakint – a decemberi külső sötétségben – havas eső szitált. Az ősz és tél között, egy nyomorúságos tranzitzónában ázott a város. Valamilyen könnyed tárca-kötetre fájt a foga. Hétköznapi semmiségekről, semmiségnek tűnő hétköznapokról szeretett volna olvasni.
A technikai fölény
Az Urál hegység egy eldugott völgyében éppen alkonyodott. A hatalmas fenyőfák között szél fújta a havat, ágak ropogtak, lombok suhogtak, az erdő jéghideg sóhaja elnyelt minden más zajt. Itt – a vadon közepén – két borostás fickó ücsörgött egy tábortűznél. Melengették fáradt, sajgó tagjaikat.
Okos!
Kedves főnők! Szeretném megindokolni, hogy miért nem mentem dolgozni tegnap. A dolog úgy kezdődött, hogy egyik nap az okosórám délután fél háromkor jelezte, hogy most azonnal fussak gyorsan három kilométert, mert ma még keveset mozogtam.
Partnereink
