Emmausz

A sors kiszámíthatatlan fintoraként életem legtragikusabb időszakában kaptam egy nagy lehetőséget. Tíz napot tölthettem el Izraelben, a napfény országában. Sokfelé jártam, sok mindent láttam. Sajnos közel sem annyit, amennyit szerettem volna.

Most íróasztalomnál ülve kinézek a szürkeségbe tompult kertvárosi utcára, és még egyszer visszaálmodom az örökzöld pálmákat, a csodaszép mediterrán virágokat, a vakítóan szikrázó napfényt és a sok-sok látnivalót.

Szombat volt, kedves kísérőimmel egy Chevrolettel suhantunk a kitűnő minőségű 1-es autósztrádán, Jeruzsálem felé.

Amikor már csak hatvanstádiumnyira (kb. 15 km) voltunk a fővárostól, kérésemre megálltunk Latrunnál, a trappista szerzetesek impozáns monostoránál. A Bibliában járatos olvasóknak talán többet mond, ha úgy említem ezt a csodaszép helyet, hogy Emmausz.

Az épületet körülölelő, egzotikus növényritkaságokkal beültetett botanikus kert egy csendes, árnyas padján pár pillanatra megpihentem. Lehunyt szemeim előtt szellem alakok suhantak végig a kavicsos ösvényen. Ketten voltak. Elnyűtt tógát és sarut viseltek. Hallani véltem halk, óvatos suttogásukat. Az elmúlt napok tragikus jeruzsálemi eseményeiről beszélgettek. Hit és félelem csengett ki szavaikból. Vajon Őrájuk milyen sors vár, kitől fognak ezekben a szorult, kritikus pillanatokban eligazítást kapni?

Ekkor az országút felől egy harmadik fáradt utas is közeledett feléjük.

„Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.” (Lukács 24: 13)

De térjünk vissza az Ajjalon völgyében épült latruni monostorhoz. A festői tájban elhelyezkedő templom és kolostor, az egykori templomos rend 12. századi erődítményének romjain épült 1890-ben. Lakói az örök némaságot fogadott francia trappista rend szerzetesei.

Hadászati szempontból Latrun Jeruzsálem kulcsa. Nem csoda tehát, hogy 1948-ban, a függetlenségi háború idején az izraeliek négy, hatalmas emberáldozatot követelő rohamot is indítottak az angol időkből származó erődöt védő Arab Légió ellen. Végül Latrun csak 1967-ben, a hatnapos háború idején került véglegesen izraeli kézre.

Mára már – szerencsére – a harcoknak semmi nyoma sem maradt. A véres küzdelmek emlékét csak a szomszédos Tankmúzeum őrzi. A dús vegetációjú édenkert közepén, narancs ligetektől körülvéve békésen nyújtózkodnak a hatalmas monostor öles terméskő falai. Az árnyas fák között csak itt-ott tűnik fel egy-egy hallgatásba burkolózó szerzetes.

Életprogramjuk igen egyszerű: munka és imádság.

Természetesen nekik is kell élni valamiből, így külső alkalmazottak árulják boraikat, gyümölcstermésüket. A hívők kis olajfából készült kereszteket, szentképeket is vásárolhatnak. A puritán egyszerűséggel berendezett szállójukban zarándokokat is vendégül látnak.

A forró napsugarak elől a templomban kerestem némi enyhülést. A bejárat feletti szentkép Jézust és a két emmauszi tanítványt ábrázolja. A templom berendezése nagyon egyszerű, nincsenek hivalkodó képek, freskók. Az elhelyezett padok, térdeplő állványok az áhítatot és nem a kényelmet szolgálják.

Szombatonként a kolostor szomszédságában, a parkolóban kiránduló társaságok piknikeznek.

Az autóból még egyszer visszatekintve búcsúzom a latruni monostortól.

„Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenőben van.” (Lukács 24: 13)