1.
Előző cikkeimben a szlovén karszt belsejébe kalauzoltam olvasóimat, most annak peremére, az Adria „fölé” utazunk. Nehéz a trieszti Riviera hangulatát szavakkal visszaadni; itt a természet a maga teljességében mutatkozik meg – harmóniáival és ellentéteivel, a fények és árnyékok állandó változásában. A tenger és a bóra szele által évezredek óta formált fehér mészkősziklák szinte függőlegesen érnek a kéklő tenger vizébe; a nap végére az aranyló fényben úszó öböl nem mindennapi látvány.
„Ahol ma istentelen sírkövek
Sorakoznak az Adria fölé,
Ott a hegyet rég erdő borította,
Gigászi szálfák rengetegje lengett,
Óriás-üstök, sámsoni haj.”
(Reményik Sándor: Karszt – részlet)
A trieszti Riviera a Timavo torkolatánál kezdődik, a folyónál, amelyet az ókorban szentnek tartottak, s 38 kilométer hosszú, föld alatt megtett út után tör vize a felszínre, hat forráson keresztül, épp mielőtt elérné a tengert. Ez a gyönyörű – és történelmi múltban gazdag – hely már Vergilius énekeiben is szerepel; Diomédész és az Argonauták legendáiban is fellelhető. A források közelében található gótikus templom (San Giovanni in Tuba) 1438-ban Duino várurainak, a Walsee családnak a megrendelésére készült, egy korábbi keresztény épület helyén. Eredetileg e ponton a Timavo és Herkules tiszteletére emelt római templom állt. Innen csupán egy lépésre, a trieszti út mentén húzódik a csendes üdülőfalu, Duino. A Karszt és az Adria egyedülálló természeti szépségeket nyújt e szakaszon, amely egészen Sistiana – az ókori Sixtilianum – öbléig nyúlik. Duino településének eredete is már az ókori legendák és történelem koráig nyúlik vissza. A tenger fölé magasodó Karszt keskeny teraszáról mindenkor könnyen lehetett a tengert ellenőrizni – a rómaiak két megfigyelő tornyot emeltek itt. Ezek egyike az új kastély (Castello Nuovo) lakótornyának alapjaiba van foglalva – erre az itt talált, Diocletianus császár nevét viselő egyik kő utal -, a másik pedig vagy a régi kastély (Castello Vecchio) falaiban, vagy pedig a népszerűen „Attila erődje”, illetve „Castello Pucino” néven ismert falmaradványok között keresendő.
Az első, erődített mag körül a 11. században alakult ki település. Az ősi lakótorony – amelynek építési ideje ismeretlen – kicsi volt, ugyanakkor a hely természeti adottságai által kiválóan védett; a repedezett sziklát, amelyet a tengerbe vetődő éles szakadék választ el a parttól, a szárazfölddel egy keskeny, erődített ösvény kötötte össze. A négyszögletes lakótornyot, amelyhez boltozott, földalatti passzázs vezetett, feltehetően kisebb házak övezték, s lőréses – a szabálytalan alakú sziklához igazított – falrendszer védte. A torony eredetileg kétszintes volt, mára fennmaradt alsó szintjén falfestés maradványai láthatóak amelyek, és egy kisméretű gótikus ablak közelében a falba épített olvasópult arra utal, hogy ez a helyiség kápolna lehetett.
A kastélyhoz romantikus történetek szövődtek; a legismertebb a Fehér Hölgyről szól, aki kővé meredve néz jelenleg az öböl fölé szikla alakjában. Amikor kegyetlen férje, Duino ura lelökte a vár sziklájáról asszonyát, sikolya – mielőtt a tengerbe zuhant volna – kővé változtatta. A hagyományok szerint Dante Alighieri a veronai Cangrande della Scala követeként vendégeskedett a kastélyban. Duino első birtokosai a közeli Aquileja vazallusai voltak. A családi birtoklás 1391-ben, VI. Ugone halálával ért véget; ő 1366-ban lemondott a várról és az azt övező birtokot illető jogairól az Ausztriai ház javára, akik magánbitokosként visszahelyezték őt ide. Végakaratában VI. Ugone hűbérbirtokának egy részét első felesége bátyjára hagyta – a Walsee család Duino birtokában dinasztiát alapítva fejezte be az új kastély – Ugone által 1389-ben megkezdett – építését.
2.
1473-ban került a Hercegség a Habsburg hatalom közvetlen ellenőrzése alá – emlékszik kedves olvasóm Erazmus történetére Predjamában? Ugyanekkor játszódik…
A Habsburgok kapitányai által irányított birtok azonban rövidesen – házassági kapcsolok révén – a DellaTorre család tulajdonába jut. (Aquileja pátriárkáinak egy része e család tagjai közül került ki.) IX. Rajmund halálával ér véget a Della Torre dinasztia uralma 1783-ban. Az ő lányának házasságával Duino a Hohenlohe hercegi család birtokába kerül, akik egészen az I. világháború kezdetéig lakják a kastélyt. Mária hercegnő, Alexander von Thurn und Taxis herceg hitveseként, sokat tett mind szociális mind kulturális téren. (Mária a Della Torre család bergamói ágának a leszármazottja; ennek egyik tagját, Francesco Tassot (1450-1517) tartják az európai postai szolgáltatás megalapítójának.)
Rainer Maria Rilke – itteni vendéglátója kedvességének és a varázslatos természeti környezetnek köszönhetően – írta „Duinoi elégiáit”:
„Fügefa, mily régóta lesem figyelemmel,
Mint feded el a virágaidat már szinte egészen,
S jókor eltökélt gyümölcseidbe
Csendben mint gyűjtöd bele tiszta titkod.
Mint a szökőkút-cső viszi horgatag ágad
Nedvedet le s fel, s az az álmából egyenesen,
Bár nem is ébred, a legszebb mű gyönyörébe szökik be,
Lám: mint isten a hattyú-képbe…”
(Hatodik Elégia – részlet; Tellér Gyula fordítása)
„…lényegében egyáltalán nem kedvező lakhely ez, – másrészt viszont… mégis valamicske nyereségre tehetek szert itt Duinóban. Már maga a korlátlan egyedüllét. A kastély maga egy hatalmas test, lélek alig van benne; saját szilárdságától megbabonázott falai úgy fogják, befelé fordított nehézkedési erejükkel, az embert, mint valami rabot; szigorított őrizet ez inkább. A meredek sziklafalon, a tenger felől, örökzöld kertecske kúszik fölfelé, egyébként ritka a növényzet, a Karsztvidéken vagyunk, és a megszikesedett hegyek örömest lemondanak a vegetáció puha takarójáról.”
(Részlet R. M. Rilke leveléből – 1912. január 14.)
A hercegnő további illusztris vendégei között találjuk Gabriele D’Annunziot és Eleonora Dusét is. Az I. világháború pusztításai után helyreállított vár udvarát különböző korokból származó épületek övezik, a két bástyával erődített falakat csodálatos kert veszi körül, ahonnan több irányba varázslatos panoráma nyílik.
1945-ben Raimondo Della Torre Tasso herceg, családja egykori székhelyének újra birtokába jutva, megújítva a korábbi hagyományokat kiemelkedő nemzetközi konferenciák és alapítványok helyszínévé tette a várkastélyt. 1986-ban bekövetkezett halála után fia, Carlo Alessandro Della Torre Tasso herceg a következő szavakkal vette birtokba Duinót:
„Feleségemmel és gyermekemmel ide költözve folytatni kívánom apám tevékenységét, bár nem tudom, hogy hozzá hasonló tudok-e lenni; de ez folytonosság lesz ebben a modern világban.” Duino vára – bár magántulajdonban van – szabadon látogatható; ne lepődjünk meg a mindennapi használathoz berendezett szobákon. Értékes bútorok, műalkotások között járunk; a teraszokra kilépve gyönyörű látványt nyújt a tenger. Az étkezőben pedig szívesen asztalhoz ülnénk – mindig meg van terítve az éppen aktuális étkezéshez…
A várkastély ideális pihenőhely az Itália vagy Franciaország déli vidékeire utazóknak; feltétlenül érdemes egy-két órára eltávolodni az autópálya forgatagától, s az itteni varázslatos – történelmi és természeti – hangulattal feltöltődve folytatni az utat. De nászúton levőknek is javallott helyszín… hátha még a jelenlegi, ifjú hercegnővel is találkoznak!
(Megjelent: 2005. augusztus-szeptemberben, 2 részben)
Hozzászólások